Próbáltam, de nem sikerült a szcéna idei legmegosztóbb bandája mellett elmennem szó nélkül. A brit Sleep Token teljesen váratlanul robbant be a metal színterére „Take Me Back To Eden” című bő egyórás lemezével. A reakciók a legkülönbözőbbek voltak: kritikusok izzó gyűlölettel vagy fejvesztett rajongással fogadták, a banda percek alatt rakja teltházasra a bulihelyeket, miközben a hallgatóság vagy teljes odaadással csügg a dalaikon vagy savanykás poénokat sütöget el a kárukra – mi okozhatja ezt a polarizált fogadtatást? És milyen valójában a „Take Me Back To Eden”?
Szinte szégyellem leírni, annyira közhelyes és kézenfekvő, de nem hagyhatjuk említés nélkül a Ghost és a Sleep Token közti hasonlóságot. És most nem csak az elmaszkírozott tagokra, és a banda mögé szőtt misztikus eredetmesére gondolok. Hanem arra, hogy az esztétika mindkét esetben sokkal keményebb hangzást ígér, mint amit valójában kapunk; a metalból építkező, de mégis pofátlanul slágeres dalokra, az együttest övező misztikumra, rajongásra és/vagy gyűlöletre, valamint az arctalan énekesből áradó, indokolatlan mértékű – mondjuk ki – szexuális vonzerőre. És azt hiszem, ezen a ponton válik világossá az olvasóknak, hogy ez a cikk egy női szerkesztő tollából született.
Márpedig a szexuális szálak (vagy mélyre hangolt húrok) megpendítése nem alábecsülendő fegyvere a zenekarnak. Gondoljunk csak a kifejezetten pornó-funky „I got a river running right into you” verzére a The Summoningban, a Vore-ban is elhangzanak szuggesztív sorok (ha a fry screamben üvöltött „Welcome Me In” annak számít), de említhetném akár a kifejezetten popos Aqua Regia-t, vagy a bosszantóan egyszerű, de fülbemászó Granite-ot: ha valaha volt már valaki életében se veled-se nélküled kapcsolatban, vagy csak simán egy anyósülésben fél kézzel combot markolászó szituációban, akkor nehéz nem ezekre gondolni a dalok hallgatása közben.
De térjünk rá a zenére, mielőtt teljesen elkalandozok. Mi is a stílusa a lemeznek? Gyerekcsináló metal? Djent? Pop? A fenti közül mindegyik. A „Take Me Back To Eden” egyértelműem a metalból építkezik: van itt bőven basszusgitár csattogás, üvöltések, hatalmas rockballadák, minden, amit egy modern metal rajongó szívesen lát maga előtt. Ahol a lemez mégis elveszíti ezeket a rajongókat, az az album többi része, ugyanis a korong legnagyobb százalékát nem ezek teszik ki, hanem a lassú tempós, kifejezetten modern pop-, sőt, trapelemeket tartalmazó dalok.
És egy katarktikus, együtt éneklős, gitárjajgattatós Chokehold vagy egy darabolós-üvöltözős The Summoning után bizony arcul üti a konvencionális metalarcokat a szintis, trapes Granite vagy a teljes mértékben pop slágerlistás Aqua Regia. És akkor az elviselhetetlenség határát súroló DYRWLM-et meg sem említettem; ha kihagytam volna egy dalt az így is bő egyórás lemezről, egészen biztosan ez lett volna az.
De mégis csak metalalbumról beszélünk, hiszen a Rozsdagyáron vagyunk – melyik dalok szólnak tehát a horzsolósabb riffek kedvelőinek? Nos, az imént emlegetett Chokehold vagy a The Summoning egészen biztosan, de ott van a kifejezetten post-blackesen induló Vore is. Vagy az Ascensionism középső része. Vagy a Take Me Back To Eden vége. Vagy az Are You Really Okay? második fele. És ezzel azt hiszem, rá is térhetek, hogy mi a következő dolog, amit sokak csőrét böki a lemezzel kapcsolatban.
Ugyanis a dalok felépítése, sokszor számon belül is, teljesen heterogén. Elkezdődik egy trapdarabként, aztán derékkal belehajolós zúzásban ér véget. Elindul egy agyletépő riffel, majd alacsony tempójú funky-ban végződik. Ha valaki nem szokott fúziós zenét hallgatni, számára ezek a kanyarok végtelenül fárasztóak lehetnek. Szerencsére ezen sorok szerzője tobzódik a műfajkeveredős dalokban, úgyhogy nekem szemet sem szúrtak ezek a stílusváltások, amíg valaki fel nem hívta rá a figyelmemet.
Van még egy tényezője nemcsak az albumnak, de a zenekarnak is, ami tovább magyarázhatja, miért ilyen megosztóak: ez pedig az ének, illetve az énekes arcbamászó stílusa, zeneileg és szövegileg egyaránt. Zeneileg a vokál kristálytisztára producelt, sőt, helyenként kifejezetten autotune-os, és bár benne vannak azok a jóféle rockballadás nagyot éneklések, melyeket évtizedek óta zabálunk a rockzenében, valahogy mégis az egész túl tökéletes, túl kerek.
Tematikailag pedig Vessel jelenléte nemes egyszerűséggel tenyérbemászó. A szövegek direktek, behízelgőek, sőt, hogyha ezeket egy jóvágású, sportos, kellemes humorú, enyhén seggfej srác nyomná nekem, egyenesen azt mondanám, hogy átlátszóak. De akárcsak a jóvágású, sportos, kellemes humorú, enyhén seggfej srácok szövege – sajnos ez is betalál.
Ízléses dolog egy saját magát vagdosó lányról szóló balladában behízelgően énekelni, hogy „Please don’t hurt yourself again”? Nem, de működik. Elcsépelt dolog egy hatalmas katartikus refrénben kiabálni, hogy „You make me wish I could disappear”? Igen, de működik. Szeretem a brit akcentust? Nem, de működik.
Összességében látom, mit nem szeretnek a „Take Me Back To Eden” korongban azok, akik kritizálják és részben egyet is értek velük. Viszont számomra olyan ez a lemez, mint egy doboz Lucky Strike Flow, mint az ötödik fehér viceházmester, mint egy jóvágású, sportos, kellemes humorú, enyhény seggfej srác – tudom, hogy nem tesz jót, de mit tehetnék, hogyha egyszer nagyon élvezem? Aki hasonló cipőben jár, azzal találkozunk a zenekar augusztus 2-i koncertjén a Budapest Parkban – gyertek, és énekeljünk együtt jól hangzó közhelyeket a színpad előtt!
9/10
