Idén nem a sodródós fesztivállátogatási metódust lőttem be magamnak, hanem inkább a célirányos koncerttervet választottam. Nyilvánvalóan a számomra üresjáratok idején volt némi bolyongás a színpadok között.
Szerdán délután, bár a Hokuspony nyitotta a fesztivált, őket csak a hangulat megalapozása céljából hesszeltem meg. Elsőként az olasz, atmoszferikus doom metalt játszó MESSA volt a várós banda. Sajna a kezdés még napfényes időszakra esett, úgyhogy a beborulás nem nagyon játszott. De tudjuk, ez egy fesztiválbetegség, hiszen voltunk már máskor is tűző napon metalkoncerten.
A doomos, lassú elnyújtott témák ötvözete a blues-os, jazzes, black metalos, ambient motívumokkal, a különleges női vokállal megfűszerezett egyedi egyvelege egy eklektikus, ám mégis kerek egészet alkot. Bár nem először járnak Magyarországon, nekem eddig nem sikerült élőben találkoznom velük, úgyhogy elejétől a végéig kiélveztem ezt a nem mindennapi koncertet.
A Messa után éppen csak belepillogtam a Tudósok ismételten nagyszerű, intellektuális avantgárd műsorába, ahol drMáriás csapata újfent hozta a formáját, sokak nem kis örömére.
De eme rövid kitérő után már battyogtam is át az Osztálykirándulás színpad elől a Fanyűvőre, mert kezdett a másik, nekem szintén első koncertes banda, a Robin Staps nevével fémjelzett The Ocean. A német, progresszív metalban nyomuló formáció fellépésének első fele nem igazán jött át nekem. Mondjuk úgy, hogy nem voltam ráhangolódva a lassabb, cizelláltabb motívumokra.
Ahogy a számokon belül is váltakoznak a dallamos és hörgős részek, a lassabb és tempósabb ütemek, úgy a dalok ilyesfajta váltogatásával is egyre érdekfeszítőbbé vált a koncert. Nekem a Silurian, Pleistocene és a Jurassic tételek jöttek be leginkább. Staps és csapata a végére tartogatta a számomra ütősebb vonulatot és olyan hangulatot teremtettek, hogy emeltem kalapomat, már ha lett volna.
Mivel még korán volt a kidőléshez, csak úgy visszasétáltam az Osztálykiránduláshoz és láttam/hallottam a csudát. Bár csak levezetésnek szántam, mégis az első nap fénypontja véleményem szerint a Playgrounded volt. A görög származású, holland székhelyű formáció professzionális zenéje igazi csemegének számít. A heavy metal és az elektronikus rockzene posztmodern ötvözete, fülbemászó, elgondolkodtató dallamai a nap méltó lezárásának bizonyultak.
Csütörtökre sem terveztem sok programot, de azt tudtam, hogy az Entrópia Architektúrát idén is meg akarom nézni. Két éve ugyanitt láttam őket és néhány napos emésztgetés után már akkor is nagyon bejött az a fajta avantgárd archaikus hangzás, amit képviselnek. Most sem csalódtam bennük. Sajnos a húszas éveit taposó, súlyos, transzbaesős zenét játszó hazai underground banda mindezidáig egyetlen klipet készített két éve, amely saját elmondásuk szerint egy háromállomásos klipfüzér első része volt. Várjuk a folytatást!
Technikai problémák miatt ugyan borult némiképp a program, de engem ez abszolút nem zavart. Csak lődörögtem, lézengtem, ám az Osztálykirándulás mellett egyszer csak olyan hangok csapták meg a fülemet, ami miatt közelednem kellett. Behúzott a S.N.O.T.. Az 1996-ban alapított nyugat-dunántúli banda 22 év hallgatás után tavaly éledt fel poraiból.
A Separated Notions Operate The Torture a techno-indusztriális metal zenei vonulata mellett az ének sokszor doomos hangszíne és tempója furcsa, de imádnivaló elegyet képez. A koncert felében az egyetlen, 1998-ban kiadott "Activate" című albumuk tételeit adták, mint például az Anatomia, a Keserű méreg vagy a Soul, de ezek mellett hallhattuk még a Claustrophobia, a Magamba fordultam vagy Transzformálódás című számaikat is. Igazi kuriózumot jelentett számomra ez a koncert. Mea culpa!, de én nem ismertem korábban őket. Viszont most már eggyel több kedvenc bandám van a magyar underground szcénából.
És még csak ezek után következett a norvég dalospacsirta, Kathrine Shaperd. A bájos beszédhang mögött egy angyalian tiszta énekhang és egy ördögien mély hörgős/károgós vokál rejtezik. A Sylvaine egy egyszemélyes projekt, de nyilvánvalóan az élő fellépések alkalmával szükségesek a jól képzett zenészek. A gyönyörű hölgy játszik gitáron, basszusgitáron, szintetizátoron és zongorán, zenetudományi diplomával rendelkezik, a dalokat maga írja: egyszóval egy zseni.
A (melodikus) post-black metal vonulat mellett felfedezhetőek alkotásaiban a komolyzenei és a népzenei elemek is. Miközben hallgatod Sylvaine dalait, nem a gonoszság, az agresszió, sokkal inkább a fájdalom és a szépség az, ami elrepít a zene szárnyain. Ha más miatt nem is mentem volna a Zajra, a Sylvaine miatt mindenképpen. Kevés olyan előadó van, akik életre szóló élménnyel ajándékoznak meg. Nos, Sylvaine ilyen. Csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni.
Nekem ezzel a csodával véget is ért a zenei nap. Indultam haza (120 km-re) kicsit kipihenni az eddigi fáradalmakat. Bár sajnáltam, hogy a VHK és a Laibach kimaradt nekem, de a pénteki vihar egy cseppet sem hiányzott.
Szombaton viszont két nagy kedvenc koncert várt rám. Előttük még benéztem a Kommentár élő podcastjába. Kátai Tamás mellett egy maszkos fiatalember volt Vörös András beszélgetőpartnere. Tamás a megszokott szerény és humoros módján válaszolgatott, ám Pócsi Botond szerintem tiszteletlen stílusa miatt én inkább a zajos forgatagba vetettem bele magam ismét.
Annál is inkább, mert már tűkön ülve vártam az egyik nagy kedvencem, a Kalandra koncertjét. Tavaly a Barba Negrában a Wardruna előtt láttam őket, ami meglehetősen mély nyomot hagyott bennem. A Kalandra dalaiban a skandináv népzenei motívumokon nyugvó misztikus, természetközeli folkzene támasztja alá a súlyos szövegeket. Hallhattuk a Slow Motion, a Virkelighetens Etterklang, illetve az A. Huxley azonos című utópisztikus regénye által ihletett Brave New World tételeket.
Nem kis megelégedettségemre újra eljátszották a Wardruna-tól a Helvegent. S bár némi malőr csúszott az elejére, de a talpraesett, jó humorú Katrine Stenbekk zeneszerző, énekes profi módon kezelte a helyzetet. Kaptunk még egy plusz ízt is a végefelé, ugyanis egy instrumentális szám erejéig előkerült egy sófár (?) is, mely még folkosabbá tette a produkciót. Egy problémám volt ezzel a koncerttel is, csakúgy, mint a Sylvaine előadásával, jelesül az, hogy annyira gyorsan elröpült a fellépésre szánt játékidő.
Számomra a tervezett és megvalósult utolsó esemény az idei Zajon a Thy Catafalque nagykoncertje volt. Írhatnék fellengzős, egekig magasztaló szöveget Kátai Tamás és csapata előadásáról, de ez egy akkora élmény volt, hogy nehéz lenne szavakkal átadni azt az elementáris erőt, mely a színpadról áramlott a közönség felé.
Mindenesetre Tamás hangszeres megnyilvánulása most is elemi erővel húzott leginkább azért, mert szöges ellentétben áll a hétköznapi, szerény jellemével az a jó értelemben vett őrület, melyet a reflektorfényben művel. A vizuáleffektek, az állat hangzás, a zenészek professzionalitása, a női és férfi vokálok összhangja, valamint a minőségi energia mennyisége igazi megkoronázása volt ennek a négy napnak.
Két dolog miatt mentem az idén a Fekete Zajra: Azért, hogy együtt bandázzak a zajos barátaimmal, és hogy láthassam a három nagy szerelmemet (Sylvaine, Kalandra, Thy Catafalque), de tudtam, hogy ennél többel távozom a Mátrából szombat éjjel. Rengeteg élménnyel és újabb szeretnivaló zenekarokkal a tarsolyomban búcsúztam a sástói Fekete Zaj fesztiváltól. Jövőre veletek ugyanitt!
