Gyülekező esőfelhők alatt, de töretlen lelkesedéssel folytatódott augusztus 18-án a Fekete Zaj Fesztivál harmadik napja. Az emberek, a ruhák, a mosdók és a sátrak már egyre leamortizáltabbak, de nincs pihenés, hisz jönnek a jobbnál jobb fellépők a mátra-sástói rendezvény második felében.
Péntek délután a Tiansen koncertjével indítottam a napot. A budapesti prog-metal banda olyan korán nyitott, hogy alig értem oda az ebédem elfogyasztása után, de a magas napállás és az – eleinte – ritkás közönség nem riasztotta el a Wackent is megjárt csapatot; nagyszínpados energiával nyomták a bulit az Osztálykirándulás deszkáin, és a koncert második felére egész szép tömeg bulizott a dallamos metal dalokra. Érzelmes, energikus, pontos, profi – csupa pozitív jelzővel lehetett illetni a csapatot.
Ezután pihenésképp átmentem a Kacsatóniára, ahol Kristóf Norbert & Jakab Péter zenélt; az akusztikus gitáros – billentyűs produkció nagyon szép aláfestést nyújtott a tó vizén tükröződő naplementéhez; olyan érzés volt, mintha az egyik budapesti expat-kocsma egyik zenés produkciója települt volna ki a Zajra.
De nem pihenni jöttünk (mondom ezt, miközben szombaton délig nem dugtam ki a fejem a sátorból), úgyhogy átsiettem a Harmed produkciójára. A srácok koncertje megadta azt a lökést, amire az estémnek szüksége volt: igazi színpadfelszaggató produkciót kaptunk, az egész domboldal megmozdult a rázuhanó riffek súlyától. A hangulatot tovább feszítette, hogy eddigre már látszott: elkerülhetetlenül rá fog csúszni a fesztiválra egy vihar.
A Light By The Sea szerencsére még el tudta kezdeni a produkcióját (bár hogy időben-e, és végignyomták-e, azt már nem tudtam ellenőrizni a programfüzethez képest, mert az események egyre sűrűbbek voltak). Fantasztikus talpalávalót szolgáltattak, dacolva a már eleredő esővel, észre sem vettem, hogy lassan ideje lenne menedék után nézni, mert annyira lekötött, amit a színpadon láttam – hallottam. Minden dal, melyet előadtak, felértékelődött, hiszen tudtuk, bármelyik pillanatban lefújhatják a bulit.
Aztán megtörtént, ami csak idő kérése volt, és az egész fesztivált leállították, mert a vihar könyörtelenül megérkezett, és mindent elmosott. Ki-ki hol vészelte át az eseményeket, én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a szakadó esőt a Tiansen turnébuszában várhattam ki, egészen egyedi buliba csöppenve.
A program aztán komoly csúszással ugyan, de folytatódott. A Laibach-ot mindenképp meg akartam nézni, így örülök, hogy nem kellett teljesen lefújni a koncertet. Az ikonikus zenekar szerencsére remekül szólalt meg, így a már tisztuló ég alatt maximálisan kiélvezhettük az indusztriális produkciót; úgy csattogtak a riffek, mintha egy régi gépet próbálnánk beindítani, magnetikus volt a látvány és a zaj is.
Feltett szándékom volt odaérni a Ploho produkciójára is, de sajnos fél tizenkettes kezdésből fél kettes lett a vihar miatt. Sajnos eddigre annyira fáradt voltam, hogy képtelen voltam ébren megvárni őket, nagy fájdalmamra. Úgyhogy inkább visszavonulót fújtam, hiszen tudtam, a szombati nap bizony sok energiámat fel fogja használni.
A fesztivál utolsó napját egy kiadós alvás után az Osztálykirándulás színpad előtt, a Raklap produkciójával kezdtem. A sepsiszentgyörgyi csapatot már többen ajánlották nekem, így semmiképp nem akartam lemaradni róluk, és milyen jól tettem! A pofátlanul fiatal csapat olyan energikus, szerethető és emberközeli produkciót nyomott, hogy alig hittem a szememnek. Szerintem mindenki, aki ott volt, azonnal megszerette a csapatot, én legalábbis egész biztosan követni fogom őket, mert szeretnék még egy olyan jót bulizni, mint szombaton tettem.
A nagy ugrabugrálást aztán ki kellett pihennem, úgyhogy leültem a fűbe a Delta színpad előtt, ahol Zsüd egyszemélyes elektronikus koncertje szórakoztatta az egybegyűlteket. Nagyon nyugis, fejből kinézős zenét játszott, jó volt látni, ahogy szanaszét hevernek a fűben a farmermellényes, fekete ruhás arcok, és csak relaxálnak az elvarázsoló zenére a festői környezetben. Szeretem, hogy a Zajon ennyire széles palettán mozognak az előadók, hiszen olyan zenéket szerethettem így meg, melyeket magamtól meg sem találtam volna.
Ezután visszamentem az Osztálykirándulás színpadhoz, hogy megnézzem az Arturt; a zenekart a Fekete Zaj bemelegítő Spotify lejátszási listáján találtam, és kapásból bele is szerettem. Nem ért csalódás élőben sem, a post-rockos csapat nyolcvanas évek nosztalgia hangulatú dalai minden generációt megmozgattak; Berlin című dalukat hallgatva azon gondolkoztam, hogy ilyen zenékre bulizhattak annak idején a szüleim is. Nagyon nehezen engedte le őket a közönség a színpadról, remélem, hogy lesz még hozzájuk szerencsém.
Ezután pedig következhetett a fesztivál – számomra – abszolút fénypontja, a Thy Catafalque. A csapat hosszú-hosszú várakozás után itt adta annak idején 2021-ben az első koncertjét, így nem volt meglepő, hogy idén is kiemelt helyük volt a programban. És természetesen most is hozták az elvárt formát: elvarázsoló látvány, fantasztikus vokálok, gerincvelőt rezegtető hörgések (Veres Gábor hangjával nem tudok betelni), és nagyon kócosan headbangelve basszusgitározó Kátai Tamás. Voltam már pár Thy Catafalque-koncerten, de az biztos, hogy természetközeli tematikákat feszegető dalaik egészen máshogy dörrennek meg a Kékes tövében, mint egy klubbulin.
Első Zaj-élményem abszolút pozitív volt, és bár kimerültem ebben a négy napnyi tömény ingerbombázásban, biztos vagyok benne, hogy jövőre is be kell írnom a naptáramba ezt a fesztivált.
