Eljött végre ez a nap is, "Goliath"-cikk a Rozsdagyáron! Kicsit ugyan megkéstünk, de ne tudjátok meg, mennyi mosogatnivaló volt, ráadásul a kéményseprők sem igazán akartak megérkezni. Viccet félretéve, tényleg kicsit megcsúszott a dolog, főleg annak tükrében, hogy a nyár egyik fontosabb megjelenéséről volna szó. Most viszont itt vagyunk, és mi is megnézzük, hogy milyen lett az új Kataklysm.

Két dolog a kanadai brigáddal való kapcsolatomról: soha nem voltam Kataklysm-rajongó, és soha egyetlen másik zenekart sem láttam ennyiszer életemben. Az első dolog egyáltalán nem azt jelenti, hogy ne szeretném a zenéjüket, inkább úgy fogalmaznék, hogy soha nem tudtak annyira megfogni, hogy lázasan várjam a következő eresztésüket.

A második dolog annak köszönhető, hogy rendszeresen olyan körülmények között találkozom velük, ahol vagy a fesztiválhangulat, vagy az éppen adott előzenekar oda tudott vonzani. Ettől függetlenül időnként önmagában a Kataklysm is elég indok tud lenni, csak valahogy a 2010-es évek második felében sikerült őket kicsit túladagolnom. 

Nem titok, az albumaik nagy többsége egyébként kifejezetten kedves számomra, innen különösen kiemelkedik a 2015-ös "Of Ghosts And Gods". Ha egyetlen lemezt kéne mondanom, melyet mindenképpen mindenkinek hallania kell a csapattól, akkor az ez lenne. Az azóta megjelent két anyaguk (2018 - "Meditations", 2020 - "Unconquered") tetszeni tetszett, viszont különösebben komoly hullámokat nem keltett bennem. Nagyjából ezen az ingerszinten megállva álltam hozzá a "Goliath"-hoz is. Srácok, nem tudom, hogy ennek köszönhetően vagy pont ennek ellenére, de azt kell hogy mondjam, szerintem megvan az új "Of Ghosts And Gods".

Jó néhány újra hallgatás után több dolog is nyilvánvalóvá vált. Egyfelől a lemez pokolian intenzív és energikus. Tipikusan az a fajta tőrőlmetszett death metal anyag, mely annak ellenére kegyetlenül súlyos, hogy közben elég komplex és nem mellőzi a dallamosabb megoldásokat sem. Tény, ezeket nem viszi túlzásba. 

Élből a nyitó Dark Wings Of Deception egy embertelen mészárszék. Kimért, patikamérlegen lemért riffhalmaz, melyről simán el tudom képzelni, hogy ígéretes pályafutása lesz, mint koncertnyitó tétel. De a címadó is telitalálat. Kegyetlenül ritmusközpontú az egész, és lehetetlen nem headbangelni rá. Az első gyorsabb tétel a lemezen a Die As A King. Egy nagyon ütős hangtornádó, mely a vokál belépésével kicsit csitul, sőt, egy furcsa modern-metal/dallamos death kombóvá deformálódik. 

Izgalmas darab még a The Redeemer. Ez a dal akár a "Heaven's Venom" albumról is jöhetett volna. Nagyon komor, nyomasztó atmoszférájú, de kimondottan fogós dal. A záró The Sacrifice For Truth a lemez legjobb tétele. A dallamos vonal itt a legerősebb, és ez nagyon jót tesz a finálé hangulatának. 

Ami nagyon erős vonása még a "Goliath"-nak, az a hangzás. Nagyon modern, kicsit core-os az összkép, viszont egyáltalán nem keríti a hallgatót egyfajta idegenségérzés a hatalmába. Elég hamar beleül az ember fülébe. Remélem, maradnak ezen a vonalon, mert kifejezetten fiatalítja a csapatot, ami mégiscsak több mint három évtizedes. 

James Payne-t behozni a dobok mögé tök jó ötlet volt. Death metalban jártasabbak számára a srác a Vital Remains koncertdobosaként lehet ismerős. Ez már önmagában jó hír, tényleg egy extrém metal szakértő ül a dobok mögött. Hozza is a kötelezőt, rég volt ennyire erős a dobjáték Kataklysm-lemezen. Stéphane Barbe továbbra is az egyik legjobb basszeros a színtéren és James-szel együtt nagyon masszív duót alkotnak. 

Jean-François Dagenais - esküszöm - lemezről lemezre kreatívabb. Nem nyom továbbra sem progos gitártémákat, viszont nagyon sajátosan közelíti meg a death metal világát. Nem annyira a nagykönyv szerintiek a témái, és most ezzel a bivalyerős hangzással ez még jobban előtérbe kerül. 

Aki hallott már Kataklysm- (vagy Ex Deo-) dalt, az tudja, hogy az énekesnek, Maurizio Iacono-nak mennyire erőteljes hangja van. Nem az alap death metal hörgés, sokkal aritkuláltabb és univerzálisabb. Lényegében ezer közül is felismerhető. Jelentem, a jól megszokott minőség továbbra is megvan, úgyhogy piros pont. 

Nem igazán tudok rosszat mondani a "Goliath"-ra. Ez egy remekül kitalált lemez, melyen egy pillanatra nem hallatszik, hogy fáradna a zenekar. Tipikusan az a fajta album, mely a fiatalabb csapatoknak tök jó követendő példa lenne. A Kataklysm egyszerűen olyan per pillanat, mintha nem öregednének. Ilyet konkrétan csak a Cannibal Corpse-nál tapasztaltam eddig, de örülök, hogy bővült a lista. A maximum pontszám borítékolt.

10/10