Tartozom egy vallomással: annak ellenére, hogy abszolút kedvencem a death metal műfaj, soha nem voltam elkötelezett rajongója a kanadai Cryptopsy-nak. Ez főleg annak tudható be, hogy az első tíz év, nagyjából konzisztens death metalja után az utóbbi albumok sokszor elég semmilyenre sikerültek, ráadásul amikor komoly kísérletezésbe fogtak, akkor valami extrémen testidegen dolog született (lásd, a 2008-as "The Unspoken King" és a tiszta vokálok afférja).
Azt természetesen nem fogom elvitatni tőlük, hogy már rögtön az elején elég komoly sarokkövévé váltak a stílusnak. A "Blasphemy Made Flesh"/"None So Vile" páros legalább akkora megkerülhetetlen klasszikus, mint mondjuk a Deicide "Legion"-je vagy a Cannibal Corpse "Butchered At Birth"-je.
Mindezek ellenére kíváncsi voltam az "As Gomorrah Burns"-re, főleg, mert az ezelőtti kétrészes EP-k viszont nagyon bejöttek. Nos, ha nem is lett egy új "None So Vile", viszont mindenképpen kellemes meglepetés lett az új lemez.
Nem mondanám, hogy hatalmas elvárásokkal fogtam bele ebbe a kicsit több mint fél órába. Igazából már attól boldog lettem volna, hogyha egy korrekt death metal albumot hallok. A nyitó Lascivious Undivine lényegében ki is elégítette ezt a vágyamat, és ezzel együtt egész jó körképet adott arról, hogy mi lesz a továbbiakban. Nem kertelek, igazi kompromisszummentes, direkt arcbamenős death metal az egész. Ez pozitívumként éltem meg, a papírforma az esetek többségében hálás választás.
Mind a nyolc dal szélvész sebességgel hasít, és a leglassabb pillanataiban is maximum a középtempóig ereszkedik. Ami viszont érdekes, hogy ugyan a zene továbbra is jól beilleszthető a technikás death világába, de mégis nagyon közérthető és könnyen befogadható. Már annak, aki szereti a death metalt.
Mondjuk, istentelen változatossággal nem tudom megvádolni a csapatot, de igazából nem is hiányzik ez a lemezről. Az olyan tételek, mint a brutális tempójú Godless Deceiver, az igazi ősszögelés Ill Ender, vagy a személyes kedvencem, a borzasztóan primitív szövegű, de imádnivalóan indulatos Flayed the Swine (konkrétan az internetes trollokat veszi célkeresztbe ez a dal) garantálják a folyamatos figyelemlekötést.
Izgalmas még a The Righteous Lost, mely egy fokkal progresszívabb, kicsit Originre hajazó darab. Itt egy kicsit egyébként vissza is köszönnek a csapat letűnt deathcore-próbálkozásainak a lenyomatai. Inkább csak ízvilágában, úgyhogy ennyi még belefér nekem. A legütősebb tétel pedig a záró Praise The Filth. Brutális old-school darabolás, mely mindig megmelengeti a szívem hűvösebb napokon.
Van két töltelékebb dal is. Az egyik rögtön a lemez elején az In Abeyance, mely nem lenne rossz momentum, csak valahogy nem annyira fejfelkapós, ráadásul két dalon belül másodjára süti el az intróként használt acapella egysorost, ami egyébként soha sem rossz, csak ezt is túl lehet ragozni. A másik az album végén terpeszkedő Obeisant, mely ugyan hangulatosan nyit a komor, vészjósló morajlásával és az erre ráillesztett szavalós hörgéssel, de utána eléggé tizenkettő egy tucat darálásba kapcsol.
Sokan nem fognak egyetérteni velem, de az tagadhatatlan, hogy a mostani a csapat eddigi legerősebb felállása. Az egyetlen eredeti tag mára a dobos maradt, de Flo Mounier tudása tagadhatatlanul a Cryptopsy gerincét adja. Nem véletlen, hogy David Vincent őt sorozta be az Vltimas-ba. Most is ő biztosítja a lemez lelkét. Minden témája hibátlanul ki van mérve, és ami külön öröm, hogy egy pillanatra sem nyomja el a többieket.
Ez elsősorban a basszer Oliver Pinardnál kimondottan előnyös. Már a Cattle Decapitationben is bizonyította két albumon keresztül, hogy penge basszeros, de itt fenomenális, amit hoz. Főleg a The Righteous Lostban lévő játéka kegyetlen. Lényegében rá épül az egész dal.
Christian Donaldson - úgy érzem - végre megtalálta önmagát a Cryptopsy-n belül. Kevésbé kísérletezősek a gitártémái, és ez nagyon jól illeszkedik a csapat klasszikus összképébe. Mint említettem, a technikás él maradt, viszont ez egy olyan old-school riffelési világgal egyesül, melyre már nagyon nagy szüksége volt a gárdának. Matt McGachy pedig eddig a zenekar legjobb énekese. Igen, még Lord Wormnál is jobb. Minden sora érthető, stílusa egyszerre jól artikulált és embertelenül nyers. Pont amilyennek én szeretem.
Az "As Gomorrah Burns" vitán felül számomra az év egyik meglepetése. Bár anno nem írtam le teljes mértékben a Cryptopsy-t, de az azonos című lemezük környékén nem gondoltam, hogy belátható időn belül hallani fogok tőlük bármi tényleg korrektet, és már annak az albumnak is tizenegy éve.
A 2023-as album nem hibátlan eresztés, de túlnyomó többségében tényleg erős dalok sorakoznak rajta. csak remélni tudom, hogy egyrészt a következőre nem kell megint egy évtizedet várni, másrészt az is hasonlóan színvonalas darab lesz. Szeretném úgy érezni, hogy ennek a több mint harmincéves csapatnak is van még mit mutatnia.
8,5/10
