Két éve szeptember végén jelent meg Horváth Martina és Jason Köhnen új projektjének bemutatkozó lemeze: a The Answer Lies In The Black Void "Forlorn" címre keresztelt anyaga a 2023-as hazai toplistánk harmadik helyét csípte meg, nem véletlenül és teljesen megérdemelten.
A két tag a Mansurban zenél együtt, de természetesen Horváth Martinát a Niburta és a Ghymes mellett leginkább a Thy Catafalque (lassan állandó) énekesnőjeként ismerhetjük, míg holland társa körülbelül ötmillió zenei formációban vesz részt (Bong-Ra, Celestial Season, The Lovecraft Sextet, hogy tényleg csak párat említsünk).
A debütalbum, illetve a "Thou Shalt" is kettőjük munkája volt, mára azonban öttagú bandává váltak, hiszen koncertezésbe kezdtek: október 22-én az A38 Hajón mutatkoztak be. Az élő felálláshoz pedig kiváló magyar underground zenészeket toboroztak: Fogl Botond (gitár: ex-Needless), Kovács Attila (gitár: ex-Sear Bliss) és Potkovácz Márk (dob: Watch My Dying, Stabbed) egészíti ki őket a színpadon.
Az október 13-án a Roadburn Records gondozásában megjelent új korong alaptémája Carl Jung svájci pszichiáter árnyékkoncepciója: a kollektív tudattalan egyik archetípusa ez, mely a személyiség elnyomott, sötétebb része, a szex és az életösztönök területe. Elfojtott ötletek, vágyak, gyengeségek, ösztönök és hiányok kavarognak itt, gyakran csak az álmainkban megjelenve.
A The Answer Lies In The Black Void a doom területén alkot, Horváth Martina hangjának köszönhetően az atmoszferikusabb, míg Jason Köhnen hangszerelése és dalszerzői vénája révén annak is az avatgárdabb vonalán. Ettől függetlenül az első három nóta, az Ataraxia, a To Kill The Father és az In Obsidian Clouds a The Gathering bármely, Anneke van Giersbergennel készült korai albumára ráférhetett volna. A többszólamú, delíriumszerű éneksávok egy az egyben hozzák a hollandok zenéjének hangulatát és ezek a számok meglepően befogadható.
Az In Obsidian Clouds szinte már slágeres: gyönyörű dallamokat hoz, a '90-es évek első felének gótikus doom mintájára. Ólomsúlyú, vontatott, rendkívül kellemes gyötrelem ez, melyben Martina oktávkettőzéssel hozza a verzéket, lúdbőröztető hatást keltve. Ehhez érkezik aztán egy remek szóló: a gitár tényleg szinte sír.
Ettől a ponttól kezdve azonban megérkezik az elszállás: a Virgin Fire című tételben Martina dalszöveg nélkül énekel álomszerűen, a Shadow Work pedig szigorú hangulatával, illetve a pengeéles, szinte vesébe hatoló női vokáljával emelkedik ki (ez utóbbi dalban ismét kapunk egy kiváló szólót).
A Jhieronymus csodaszép verzéjével és atmoszférájával varázsol el, de bizony a gitár ezt követően átmegy totális kakofóniába, így a végeredmény egy skizofrén módra pulzáló, váltakozó hibrid. Talán ez a szám a korong legizgalmasabb, legváratlanabb darabja, ráadásul a közepétől akkora doom riff indul be, hogy automatikusan bólogatni kezdünk. A címadó Thou Shalt hallatán nekem a Pink Floyd ugrott be valahonnan a "Meddle" időszakából: csodálatosan fut ki az érzelmi csúcspontig a nóta, majd kap egy szép, csendes lezárást.
A záró Vaporize a háromnegyed órás album leghosszabb darabja és a klasszikus, málházós doom indítást követően igazi zenei kavalkád fogad minket vonósokkal, ismét a briteket idéző szintetizátorbetétekkel. Monumentális, epikus doom himnusz ez: már nem akarom többször használni a gyönyörű jelzőt, de amit itt a gitár és Horváth Martina énekének összjátéka alkot, arra tényleg nehéz más szót találni.
A debütanyaghoz képest - úgy érzem - befogadhatóbb, dallamközpontúbb lemez született most. Tökéletes hangszerelés és zenészi játék, no meg mindennek tetejébe a csodaszép női hang: az évszakhoz maximálisan illő korong ez, esti elmerengésekhez, ablakon kibámulásokkal teli félórákhoz kiváló, ám leginkább egy fejhallgatóval érdemes nekiállni. Rá kell szánni az időt, mert a stílus bizony megkívánja a belefeledkezést. Doom mestermű: olyan zenei álomvilág, amelyből nem nagyon akarunk felébredni.
10/10
Fotó: Palotás Péter
