Két és fél évvel ezelőtt igen nagyot durrant a hazai rockszíntéren a Hooligans "Zártosztály" című albuma (kritikánk ITT olvasható): az addig jórészt ártalmatlan pop-rock slágerekkel sikert sikerre halmozó csapat olyat lapot húzott, melyre senki sem számított. A 2021-es anyaguk rendesen odapirított: szigorú, indusztriális jellegű riffelés, elektronikával megtámogatott súlyosság, dallamos, együtténekelhető refrének és társadalomkritikus szövegvilág.

A nagy kérdés számomra akkor az volt, hogy a rajongótábor vajon mit szól majd ehhez a pálforduláshoz: szerencsére alaptalannak bizonyultak fenntartásaim, mert a lemez platinastátuszt ért el, ráadásul a bulik is rendesen pörögtek, noha azért lehetett tapasztalni némi meghökkenést a közönség soraiból a fémesebb nóták megdörrenésekor (koncertbeszámolónk ITT, míg a Kiss Endivel készült interjúnk ITT olvasható).

Az új korong dalszövegeinek mintegy a felét ismét Molnár Máté, a Road frontembere írta, így a mondanivaló hasonló, mint elődje esetében. Azonban változások is vannak: egyrészt az új basszusgitáros, a tavaly érkezett Romanek Gergő játszik már az albumon Késmárki Zsolt helyett, másrészt masszívabb anyaggal van dolgunk. Míg a "Zártosztály" negyven perc körüli játékidővel bírt, a "Fekete szivárvány" bő ötvenperces, a nyitó intróval együtt tizenhárom tétellel.

Az alapatmoszféra azonban változatlan: Tóth Tibi irgalmatlan, szögelő riffelése, Kiss Endi nagyon masszív és egyben agresszív alapozása embertelen tempót diktál és a hangzás ismét lehengerlő. Az együttes révén ismét CD-ről tudtam meghallgatni az anyagot és bizony olyan vastagon dörren meg az egész cucc, hogy az tanítani való. Az egyértelmű metalirányt mi sem bizonyítja jobban, hogy a korong egyetlen power balladája, az Egy álom közepén is olyan húzással bír, hogy az elektronikával megtámogatott, szinte djentes gitármunka hallatán rendre beindult a fejem és a nyakam.

Ráadásul most végre több helyen is korrekt gitárszólókat hallhatunk, melyek a "Zártosztály" dalaiból hiányoztak. Érdekes még, hogy az általános szigorodás mellett a refrének még jobban beletapadnak a fülünkbe, de szó sincs semmiféle popzenés, nyálas megközelítésről. Akinek bármilyen kétségei lennének, az hallgassa meg a Szégyenfolt, a Lepereg egyszer, a Jön a pofon vagy a Vadak útján című tételeket, melyekben szokás szerint remek a dalszövegek ritmizálása: a zenekar ugyanolyan ügyesen játszik az ütemekkel, mint a dallamokkal. 

A Rozsdagyár hétéves fennállása során szomorúan kellett tudomásul vennem a rengeteg albumpromó és dalpremier meghallgatásakor, hogy a metal, mely a '70-es / '80-as években kifejezetten bulis zene volt, legalábbis a fősodorbeli sikereket elérő bandák esetében, mára depressziós, nyavalygó, a sopánkodásban és a világfájdalomban egymással versenyző zenekarok színterévé vált. 

Egész egyszerűen nem pozitívumot ad a metal kortárs vonala, hanem leginkább lehúzza az embert: tényleg meg tudom számolni egy kezemen azokat az együtteseket, melyek egyfajta energiabombaként vagy -löketként működnek és velük tudjuk indítani reggel mindennapi taposómalmunkat.

Nos, a Hooligans albuma egész egyszerűen szórakoztató: élvezet végighallgatni, felpörget, ráadásul biztos vagyok benne, hogy a banda élőben is lekapja a fejünket. A "Zártosztály" turnéján olyan bulit toltak a közönség arcába (értelemszerűen én az aktuális album nótáiért mentem rájuk, nem a Királylányért), hogy mindenki széles mosollyal az arcán távozott.

Ez hiányzik fájóan a mai mezőnyből: modern megközelítésű, értelmes, magyar dalszövegekkel dolgozó, jó értelemben vetten rádióbarát rockzene, melyben azért ott van rendesen a metal is. A Hooligans most már második alkalommal bizonyítja, hogy nagyon érzik ezt a (számukra) új irányt és egyértelmű, hogy élvezik is a váltást. Jól teszik.  

9/10