Tavaly március óta ez a Rozsdagyár harmadik koncertbeszámolója: a korábban egyik legerősebbnek számító rovatunk tetszhalott (vagy inkább hullamerev) állapotban vészelte át az elmúlt másfél évet és bizony ember legyen a talpán, aki ki merné jelenteni itt nálunk, hogy mostantól aztán ezerrel előre, és kétnaponta érkeznek cikkeink az újabb és újabb bulikról.
Idén június végén indult a Hooligans koncertszezonja, jött a "Zártosztály" című új albumuk hivatalos bulipremierje a Barba Negrában, aztán szépen nekivágtak az országnak, hogy augusztus 12-én Egerbe érjenek. Mivel az idei áprilisi friss lemezük kifejezetten bejött, ráadásul óriási fordulatot is hozott a brigád zenéjében (kritikánk ITT olvasható), kötelező volt részemről a részvétel.
A koncert az Agria Park bevásárlóközpont szabadtéri részén került megrendezésre a Sörfeszt nulladik napi nyitórendezvényeként. Közvetlen jegyvásárlásra nem volt lehetőség: a látogatók egy bizonyos összeg feletti bolti költésük ellenében kaptak belépőt, ennek - és a védettségi igazolvány kötelező bemutatása - ellenére szép számú közönség gyűlt össze, gyakorlatilag tele is lett a hely.
Az új korong recenziójának végén tettük fel a kérdést, hogy vajon mennyire fognak megbarátkozni a csapat rajongói a sokkal metalosabb, szigorúbb iránnyal. Nos, a közönség sorait vizslatva könnyen megállapítható volt, hogy a Hooligans bizony generációkon átívelő táborral rendelkezik. Lehet, hogy ezt a kellemes nyári fesztiválhangulat, a szórakozásra a koronavírus-járvány miatt fokozottan kiéhezett hallgatóság magyarázza, de itt bizony a három-négyéves gyerekektől a hetvenpluszos korosztályig mindenki képviseltette magát és kíváncsian vártam, hogy ki hogyan reagál majd a szögelő riffekre, duplázókra és hörgésekre, melyek jellemzik a friss stúdióanyagot.
Mert valljuk be, a közönség döntő többsége a slágerekért és a felhőtlen együtt-éneklésért és -táncolásért érkezett a helyszínre, szóval érdekes kérdés volt a program összeállítása. Csipa a bevezetőjében szinte magyarázatként fel is hozta, hogy bizony Tóth Tibor gitárjából most szigorúbb dalok másztak elő, mert az idők is szigorúbbak.
A hangosítással - néhány kisebb és ezért lényegtelen technikai bakit leszámítva - nem volt gond, középről nagyon vastag, mellkasban dübörgő hangzás fogadott és a szokásos probléma, azaz az ének háttérbe szorulása sem volt megfigyelhető. Szóval rendesen megdörrent minden, kifejezetten hangos volt a kétórás buli, ráadásul komplett program ment, azaz volt itt teljes fénytechnika, vetítés, konfettiszórás és a lángok is a dramaturgiailag megfelelő pillanatban csaptak fel a színpadon.
A Hooligans érezhetően ráfeküdt a "Zártosztály" albumra, ugyanis annak összes dalát eljátszották és a régebbi nagy slágerek (Várok rád, Paradicsom, Játszom, Legyen valami, Királylány) ezek között elszórva kapott helyet. A bő kétórás buli így fele-fele arányban szólhatott nagyjából a múltról és a metalosabb jelen irányáról.
A banda érezhetően felszabadultan és nagy kedvvel játszott, különösen a frontember, Csipa volt elemében, folyamatosan narrálta a dalokat. A billentyűssel (Gyöngyösi Gaben) és két vokalistahölggyel felálló zenekar hallhatóan már összeszokva, gördülékenyen nyomta végig az egész koncertet.
A fenti kérdésre válaszolva bizony nagyon is látható volt a közönség reakciója: a régi nagy nótákra beindult az össznépi tánc és bulizás, a gyerekektől az idősekig mindenki egyszerre tombolt a Legyen valami vagy a Királylány ütemeire.
Az (extrém) metalhoz szocializálódott zenehallgatóként érdekes volt megfigyelnem a slágerek erejét: ezt az élményt mindenképpen ajánlanám a sznob metalelitisták számára is, mert talán megértenének valamit arról, hogy mit is jelent a dalokkal való azonosulás, meg általában mi fán terem a zenész és közönség kapcsolata, valamint úgy egyáltalán a szórakoz(tat)ás.
Amikor azonban megdörrentek a "Zártosztály" zúzósabb tételei, akkor bizony a közönség jó része lefagyott. Érzésem szerint sokan egyáltalán nem is ismerik az új albumot (az idősebbek biztos nem, de láttam, hogy a harmincas-negyvenes hölgyek is csak pislogtak az Evolúció hörgéseire) és sokszor volt olyan érzésem, hogy a csapat két korszaka nem nagyon passzol össze. Én elsősorban a friss korong dalait élveztem és a rádióbarátabb nótáknál jegyzeteltem a mobilomba, míg a hallgatóságnál pontosan fordított volt a hozzáállás.
A ráadásban is két új tétel hangzott el (a már említett Evolúció és a címadó Zártosztály) és szerencsére ez utóbbi a slágeresebb refrénjével kellemes dallamokkal búcsúztatta a nagyérdeműt. Szóval nagyon rendben volt ez a koncert, kifejezett bulihangulat fogott el a végére. A zenekar felé pedig minden tiszteletem, mert tényleg ritka az, ha manapság egy banda a metal felé fordul, nem pedig menekül onnan.
