Rutinosabb death metal rajongóknak talán nem ismeretlen az amerikai Incantation neve, a kevésbé rutinosoknak, esetleg laikusoknak azt érdemes tudniuk róluk, hogy a műfaj egyik legöregebb képviselői, konkrétan '89-óta végzik a túrást töretlen lendülettel. Lényegében teljesen alap death metal a zenéjük, és egy ligába sorolhatóak például Deicide-al vagy a Morbid Angel-el.
Ők is elsősorban a kereszténységen szeretik köszörülni a villás ördögnyelvüket. Azt mondjuk érdemes hozzátenni, hogy ebben az egyik legjobbak a műfajban. Most tevődik fel a kérdés: több mint harminc esztendő és egy rakás kiadvány után a legújabb, szám szerint tizenharmadik albumuk, az "Unholy Deification" tud-e még valamit mondani, amit eddig nem hallottunk vagy csak egy sokadik lemez lesz a sorban, vagy még rosszabb?
Na most, aki hihetetlen megfejtéseket vár egy ilyen típusú albumtól, az csalódni fog. Az "Unholy Deification" ugyanis egy nagyjából negyven perces death metal őrlés, és semmi több. Persze adódik a kérdés, hogy tulajdonképpen mire számítottam? Hiszen nem egy ilyen veterán gárda fogja megreformálni a halálfém intézményét, és ezen a ponton én is elgondolkoztam, hogy vajon ezidáig rossz helyen kerestem-e volna az extrém metál képzeletbeli pulzusát.
Valamilyen szinten szerintem mindenki vár valami meglepőt és újszerűt amikor leül meghallgatni egy-egy új megjelenést, még akkor is, hogyha a kérdéses csapat már több tíz éve benne van a műfaj vérkeringésében. Ha ezt nem kapja meg, akkor gyakran hangzik el az öreg ló nem tanul már új trükköket közhely. Persze van a másik oldal is, aki hogyha bármi újat tapasztal, az egyből ráaggatja az adott csapatra az "eladták magukat" jelzőt.
Az Incantation most sem csinál mást, csak folytatja azt a típusú blaszfémiában gazdag aprítást, melyet a '92-es "Onward To Golgotha" albummal elkezdtek. Azt mondjuk, hozzá kell tennem, hogy ilyen téren az egyik legjobban kitalált csapatról van szó. Lényegében minden lemezük ugyanolyan, viszont ellentétben például a Deicide-dal, az Incantationben mindig volt dalszerzés terén annyi fantázia, hogy az albumok többsége nem egy egyhangú 35-50 perc közötti kaszálás. Ez tulajdonképpen az "Unholy Deification" esetében is fennáll, legalábbis konklúzióként.
Nem fogom kerülgetni a forró kásást: az "Unholy Deification" tipikusan az a death metal lemez, melyet kellő elszántsággal és türelemmel sikerült jóra hallgatnom. Megismerkedésünk kifejezetten rögösen indult és az első két-három meghallgatás után egy unalmas, érdektelen semminek kiáltottam ki, melyről képtelenség érdemi kritikát írni, és amit majdnem vissza is adtam mint lehetőséget.
Már önmagában szemöldökráncolásra adott okot a dalok sorszámozása. Ez nem nagy újdonság, sok egyéb zenekarnál láttam már hasonlót, de itt egyrészt van a rendes 1-től 10-ig terjedő számozás, a dalnak a címe, a másodlagos címe, és akkor még arra jön egy afféle "fejezetjelző", ami négyessel indít, hetessel zár, és a köztes fejezetek is teljesen véletlenszerűen vannak szétdobálva. Ez elsőre durván kukacoskodásnak tűnhet, de ez az egész matematikai anomália magában hordozza, hogy maga a lemez nem egy egységes egész, vagy csak én nem értem ennek a művészeti hátterét. Igazából egy tökéletes káoszról van szó, melyben középtempós, gyors, és a kettő közé berekedt dalok váltogatják egymást teljesen véletlenszerű sorrendben.
A másik gond a hangzás. Nem fogok kertelni, egyszerűen szörnyű. Lehet azzal magyarázni a hallottakat, hogy old school meg klasszikus meg a cikk írója nem ért ehhez, de egyszerűen annyira avíttas, tompa és üres az egész megszólalás, mintha ezek az arcok tényleg a '90-es évek elején ragadtak volna. Biztos van olyan, aki oda meg vissza van/lesz ettől, de ez nagyon nem nekem szól. Legalábbis elsőre így éreztem.
Ami ugyanis megmenti nekem ezt a lemezt a teljes lebőgéstől, az a hangulat. Ó, te magasságos, ennek a lemeznek olyan hangulata van, hogy az hihetetlen. Death metalban ritkán hallok olyat, hogy egy olyan lemez, mely az első pár végighallgatásra szinte teljesen elidegenít magától, az azzal, hogy elkezdem olvasni a rajta szereplő dalok szövegét és azzal együtt hallgatni a zenét, módszeresen be tud rántani. Nagyon zsigeri az élmény, viszont van annyira éretten megfogalmazva az átadni kívánt, nem kimondottan érett üzenet, hogy tényleg elhiszem, hogy ezek a többségében ötvenpluszos arcok még most is komolyan gondolják a saját kereszténygyűlöletüket.
Az összképhez az is hozzátartozik, hogy egyébként ritka tehetséges zenészek alkotják a csapatot. Bár John McEntee hörgése elég egyhangú, de mint gitáros kifejezetten feszesen játszik a mai napig, és ténylegesen hozza azt a fajta klasszikus felfogást, mely maximálisan meghatározóvá tette a '90-es évek death metalját. Jó egységet alkot a Dismembermentből igazolt Luke Shively-vel. Az arc 2020 óta a banda gitárosa, és remekül beleillik a játéka a csapat világába.
A ritmusszekcióért továbbra is a Kyle Severn (dob) / Chuck Sherwood (basszus) páros felel, és betonstabilan hozzák az alapozást a zenéhez. Ami a dolgok izgalmasabb részét képezi, az az, hogy Chuck a dalszövegekért is felelős, és azt kell mondanom, hogy bár a forma nem egy Nick Holmes vagy Mikael Åkerfeldt, de kimondottan tehetséges a saját gyűlöletének a minél hatásosabb átadásában.
Amennyire negatív szájízzel hagytam magam mögött első körben az "Unholy Deification"-t, annyira sikerült meglepnie a második fordulóban. Továbbra sem érzem, egy kihagyhatatlan albumnak, viszont ahogy már korábban említettem, a kellő türelemmel és figyelemmel ritka meggyőző negyven percet tudhat magáénak a hallgató. Viszont fontos: aki nem rendelkezik ezzel a két dologgal, az kerülje messzire ezt a lemezt, mert képtelen lesz akár csak egy hangyányit is megkedvelni.
7/10
Fotó: Scott Kinkade
