A metalnak már legalább egy-másfél évtizede nem sikerül megtalálnia a kiutat a fokozatos eljelentéktelenedésből: az, hogy harminc-harmincöt éves kor alatt gyakorlatilag alig érdekel valakit kedvenc műfajunk, elég szomorú képet fest előre a színtér jövőjéről. A régi nagyok lassan végképp eltűnnek, illetve stúdiófronton - egy-két kivételtől eltekintve - teljesen érdektelen a teljesítményük.
Az egész metalmezőnyt a negyvenötpluszos generáció tartja életben, de ők is csak saját kamaszkoruk kedvenceire kíváncsiak és mivel a fiatalokat nem érdekli a rock, a kortárs bandák szinte észrevétlenül tűnnek el a süllyesztőben egy-két-három év után. Ami marad, az a múlt recirculációja (akár idősebb, akár pályakezdő csapatok révén): a célközönség pedig a rockrajongók utolsó nemzedéke.
Ez a helyzet pedig legtöbbször rendkívül komikus eredményekre vezet: tizennyolc éves srácokból álló csapatok próbálják a '70-es/'80-as éveket megidézni mind külsejükben, mind pedig zenéjükben, a produkció általában pedig lélektelen, hiteltelen, súly nélküli nosztalgia lesz.
A másik csapásirány az, amikor hatvan év körüli, a tisztes polgári szakmájukból évtizedek után visszatérő egykorvolt zenészek találják meg rocksztárdzsekijüket a szekrényben és sietve magukra is öltik, hogy most talán megvalósítsák önmagukat. Természetesen ők is azt a zenét fogják előásni a sublótból, mellyel fiatalként próbáltak betörni anno: hogy ennek aztán milyen relevanciája lesz a műfajra nézve, azt kegyeletből inkább ne firtassuk.
A lényeg mindkét esetben az, hogy ezeknek a zenekaroknak, lemezeknek az égegyadta világon semmi közük a jelenhez, a metal jövőjéhez, a fiatalokhoz. Egyfajta zenei zárványként funkcionálnak és leginkább maguknak az e korongokat előállító zenészeknek a szórakoztatására szolgálnak, semmint a közönség kegyeinek keresésére.
Az utóbbi jó példája az amerikai Ruthless, melynek negyedik stúdióalbumát "The Fallen" címmel a Fireflash Records jelenteti meg január 12-én. Ne vessen magára senki, ha ismeretlen számára ez az együttesnév: az 1982-ben megalakult formáció egy '80-as évek közepi EP-t és debütalbumot követően fel is oszlott, hogy aztán 2008-ban újjáalakuljon és 2015 óta immár a harmadik nagylemezével álljon elő.
Az eredeti felállásból már csak az énekes Sammy DeJohn, illetve Bob Guitrau dobos teszi tiszteletét, őket egészíti ki a pár éve csatlakozott Sandy K. Vasquez basszusgitáros és Glen Paul gitáros. Nos, nem meglepő módon az együttes zenéje tényleg olyan, mintha visszarepülnénk az időben valahová a '80-as évek közepére. Klasszikus amerikai heavy/power ez, annak a korszaknak a teljes esztétikájával, mely a lemezborítón, a dalszövegekben, a riffekben is megjelenik.
Csak sajnos az a probléma, hogy a Ruthless teljesítménye még a heavy metal aranyérájában is kevés lett volna az áttöréshez. Egész egyszerűen egy merő kliséhalmaz az egész: fogalmam sincs, hogy 2024-ben kit tud még megszólítani a sárkányok legyőzésére induló acélkatonák toposza, az ezerszer hallott gitártémák, no meg a metaltestvériség ethosza.
Mindezt a frontember teljesítménye sem segíti: ez a pátoszos, nem ritkán szövegmondásra szorítkozó stílus (lásd a Betrayal című számot), gyakran az énekesi képességeit messze meghaladó magasságokban történő indokolatlan sikolyok mind-mind alaposan lefárasztják a hallgatás élményét. A nóták sem igazán rendelkeznek emlékezetes, memorizálható dallamokkal vagy refrénekkel: ezerrel megy a fémöntés, a reszelés, de semmi sem marad meg ebből a fülünkben.
Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de ez egy teljesen átlagos, az innovációnak még a leghalványabb szándékát is nélkülöző lemez: nyugodtan megjelenhetett volna negyven évvel ezelőtt is, de feltételezhetően akkor sem vetett volna nagyobb hullámokat.
5/10
Fotó: Alex Solca
