Már megmondani nem tudnám, hogy milyen indíttatásból, de az elmúlt hetekben végigmentem a kaliforniai DevilDriver életművén, és a tavaly megjelent utolsó lemez, a "Dealing With Demons, Volume II" lekapcsolása után összegeztem magamban, hogy ugyan amit tíz lemezen keresztül hallottam, az úgy általában véve tök jó (Dez eredeti zenekaránál, a Coal Chambernél meg fényévekkel sokkal jobb, bocsi), de tipikusan az az életmű/koncepció, mely esetében nem vagyok benne biztos, hogy még tíz lemezt ki tudna termelni magából. Az utolsó három-négy album így is elég izzadságszagú lett, hiába van mindegyiken legalább két-három jobb dal.
Volt viszont egy album, mely számomra magasan a többi felett helyezkedik el. Ez a 2011-es "Beast". Kicsit böngészve a neten ilyen-olyan vélemények után a következőt állapítottam meg. Ez a lemeze a csapatnak általában a közepesen oké, rendben van kategóriát képviseli többek szemében, már ami a sajtót jellemzi. A rajongók körében ennél sokkal megosztottabb a helyzet. Többségében itt is az oké szintet üti, viszont itt már többen is a kifejezetten a rossz kategóriát aggatják rá erre a lemezre. A leggyakoribb oka az utálatnak az volt, hogy nagyon eltér a korábbi albumok világától, illetve sokak szerint nagyon monoton. Úgy döntöttem, hogy ezt nem bírom tovább nézni, igazságot szolgáltatok ennek a lemeznek, és kifejtem, hogy miért ez a csapat egyik, ha nem a legjobb lemeze.
Erős felütéssel nyitunk a Dead To Rights képében. Azzal én is egyetértek, hogy a dal alapriffre egy pofátlan Meshuggah-nyúlás, konkrétan a Bleedé, de ez a dal első pár másodpercét fedi le, és ami utána jön, az egy betonstabil és kimondottan fogós őrlés, az album egyik legfogósabb refrénjével. Klip is készült hozzá, melyről mondjuk én nem igazán értettem, hogy hogyan és miként kapcsolódik a dalnak a szövegéhez, de jó pofa, low-budget kisfilm.
Ezt követi a Bring The Fight (To The Floor). Oh, ember. Ez a dal a lemez egyik abszolút csúcspontja. Iszonyatosan gonosz, agresszív riff zuhatag. Ennél tényleg annyira messzire kerültek az eredeti önmaguktól, amennyire csak lehet, de ez nagyon jót tett a dal összhatásának. A szövege kicsit megmosolyogtató, ez az általános keménykedés, de hála az égnek nem megyünk át dedóba. Elfogultságomhoz nagyban hozzájárul, hogy én ezzel a dallal (illetve az ezt megelőzővel) először a Sleeping Dogs című játékban találkoztam, mely annak ellenére, hogy sokszor csak egy mezei GTA-klón, nekem az egyik legjobb videojátékos élményem. Na, ott a Roadrunner Records-nak külön rádiócsatornája van, és elég gyakran felcsendül ez a két dal is.
A Hardened című dal egy kicsit jellegtelenebb tétel, hogy úgymondjam, súlytalanabb. Nem rossz, de nem emiatt fogsz emlékezni az ötvenöt percre. Mondjuk, az is igaz, hogy a szólója elég laza, ezt nem vitatom el tőle. Nem úgy a Shitlist/Talons Out (Teeth Sharpened) páros. Ez a két dal nagyon érdekes keveréke a korai és az akkori DevilDriver világának. Elég laza és arcbamászós mind a kettő, viszont az alaphangulatuk egy nagyon sötét valami, ami kifejezetten jól áll Dezéknek.
A You Make Me Sick egy kicsit a Bring The Fight stílusát követi. Nagyon riffközpontú tétel, viszont ebben a dalban a legerősebb a ritmusszekció. Kicsit thrashes az összkép, de éppen csak annyira, hogy még őrzi az eredeti DD-ízvilágot. A Coldblooded is nagyjából ezt a vonalat követi, mondjuk, annyi különbséggel, hogy ez a dal akár még az első lemezre is felkerülhetett volna.
A Blur és a The Blame Game képében sajnos két nagyon töltelékdalunk is van. Nagyon rossznak nem mondanám őket, de annyira jellegtelenek a többi számmal szemben, hogy hozzájuk képest még a a korábban említett Hardened is tízszer unikálisabb és emlékezetesebb. De nem kell sokat várni, és jön a felmentő sereg. Bár a Black Soul Choir nem saját találmány, de Dezék olyan patent módon álmodták újra ezt a vércsoportja és lábmérete szerint is tőrőlmetszett country-dalát a 16 Horsepowernek, hogy az valami egészen parádés. Utoljára feldolgozás ennyire a Shiningnál jött be ("VI: Klagopsamler" - Ohm (Sommar med Siv), komolyan zseni), de amit ennek a dalnak a refrénjével műveltek, az az egyik legpengébb dolog, melyet az elmúlt években hallottam.
A záró Crowns Of Creation/Lend Myself To The Night páros igazából két hagyományosabb, de vérbő dalt takar. Egyik sem egy világmegváltó darab, de például a Lend Myself közepén megjelenő dallamos, kicsit elvontabb átkötés, majd az erre építkező szóló egy tök ütős elképzelés.
Ebben az időben az énekes Dez Fafara-t leszámítva szinte csak ismeretlen arcok alkották a csapatot. Ami az érdekes, hogy egy ember akár több dolgot is csinál a lemezen. Például John Boecklin dobos gitárt és basszust is hoz a lemezre. Sőt, hovatovább a másik három tagunk, Mike Spreitzer (általában szólógitár), Jon Miller (általában basszus), és Jeff Kendrick (általában ritmusgitár) is igazából ugyanannyira felelősek voltak a a gitár- és basszusrészekért is. Ez így elsőre nagyon kaotikussá teheti a dolgokat az egyszeri hallgató számára, de valószínűleg nem kicsit gyorsította fel az írási folyamatot, és hallva a dalok minőségét, nem feltétlen ítélném arra a cipészt, hogy megállás nélkül a kaptafa mellett álljon.
Fontos, hogy ez a lemez volt az utolsó olyan DevilDriver-album, mely a Roadrunner gondozásában látta meg a napvilágot. Itt jön be a képbe, hogy semmin sem spóroltak. A keverőpult túloldalán olyan arcok ültek, mint Mark Lewis, aki olyan zenekarokkal dolgozott együtt, mint a Deicide, a Belphegor, de akkor a DevilDriverrel is ez volt a sokadik munkája. A maszterelésért pedig Andy Sneap volt a felelős. Az arc nem csak jó szakember, de olyan csapatokban is pengetett, akár csak vendégszinten, mint a Dimmu Borgir, a Saxon vagy a Killswitch Engage. Tehát olyan emberek feleltek a stúdiós dolgokért, akik maximálisan értik a műfaj majdnem minden oldalát. Ezt hallani is. Olyan penge a sound, mellyel tényleg világokat lehet rabigába hajtani.
Igazából nem nagyon van, amibe bele tudnék kötni. Tény, van pár feleslegesebb dal a korongon, de azért a két-három nótáért a többi simán kárpótol, mondjuk úgy, könnyen megbocsátóvá válik így az ember. Az ilyen alulértékelt lemezek miatt éri igazán csinálni a Kedvencek temetője rovatot.
A "Beast" csont nélkül a modern metal színtér egyik legkiemelkedőbb darabja. Lehet, hogy nem hibátlan, és vannak nála ikonikusabb albumok, de ez a lemez egy olyan - sajnos - elfeledett műve nem csak a műfajnak, de a zenekarnak is, melyet még ma, így tizenhárom évvel a megjelenése után is bőven megéri elővenni.
9/10
