Úgy vettem észre, hogy a pandémia óta mintha masszívabban megnőtt volna az érdeklődés a hazai koncertek iránt. Itt egyébként kimondottan az underground csapatokra gondolok, mert az továbbra sem okoz senkinek különösebb meglepetést, hogy egy Depresszió vagy egy Ossian húzósabb mennyiségű embert mozgat meg egy-egy koncertbejelentéssel.

Többek között, ezt a gondolatot fialta bennem azt, hogy jelen beszámolónk tárgyáról már messziről lehetett látni, hogyha a telt háztól távol is leszünk, de biztosan nem csak tizenkettő éppen unatkozó arc fog megjelenni a koncerten. A számításaim be is jöttek, egész szép mennyiségű néző gyűlt össze ezen a nem kifejezetten barátságos időjárással megáldott csütörtök estén, köztük stábunk két tagja is, jómagam, illetve az egyik, koncertbeszámolókban igencsak jártas kolléganő, akivel úgy határoztunk, hogy kettőnk tapasztalatait osztjuk meg az estével kapcsolatban. 

Dan696:

Az este első fellépője a rap-metal-os/HC-s Beerzebub volt. Na már most, lényegében az égvilágon semmit sem tudtam róluk, két dolgot leszámítva. Léteznek, és az énekes nagyon anarchista stílusban nyomja, élőben az arcát egy fehér maszkkal eltakarva. Ja igen, masszívan politikaellenesek, de úgy univerzálisan. Ettől függetlenül hajtott a kíváncsiság, és prekoncepcióként úgy könyveltem el a következő koncertet, hogy itt majd valamiféle Bodycount-utánérzés fog majd el. 

A jó hír, hogy lényegében nem tévedtem nagyot. Bár nem mondanám őket egy az egybeni másolatnak, de főleg az egyébként kimondottan ütős rap-alapozás okán egy kicsit mégis sikerült elcsípni ebből az érzésvilágból. És hogy milyenek ezek a srácok egyébként? Pokolian királyak!

Aki hozzám hasonlóan nem ismeri őket, annak mindenféleképpen azt ajánlom, hogy az ismerkedést egy koncerttel kezdje. Ezek az arcok hihetetlenül intenzív show-t nyomnak. A zenei körítés valamivel brutálisabb, mint a már említett Bodycountnál, inkább extrém metalos kisugárzású, de az igazi királyságot az énekes Bogyó hozza be a képben, aki azon túlmutatóan, hogy egy veszett jó rapper, még elég frankó HC-énekes is. A valódi pluszt a performance okozza, Bogyó ugyanis nem fél lemászni a közönségbe spanolni az egybegyűltekkel, és ez egyébként annyira jól sikerült, hogy a végére még egy elég látványos crowd-surf is belefért. Annyira tetszett így elsőre az egész, hogy még fix, hogy meg fogok fordulni a bulijaikon.

Chloroform Girl: 

Kis késéssel érkeztem meg a Barba Negrába a Beerzebub koncertjére, egy, számításaimmal ellentétesen, megdöbbentően bemelegített tömegre. Bólogattam én már kis túlzással egymagam este hétkor előzenekaros koncerten a színpad előtt, ehhez képest szívet melegítő volt a látvány, mely a Barba Negra színpada előtt fogadott. Kitartó circle pit, fejrázás, és még egy epikus stagediving is becsúszott Bogyó részéről. Bevallom, én eddig teljesen kimaradtam a Beerzebub munkásságából, így a mosonmagyaróvári banda háttérsztorija is ismeretlen számomra (beleértve a maszk jelentőségét, de olyan kedvencekkel, mint a Sleep Token vagy a Ghost, nem én leszek az, aki ebbe beleköt).

Bár nem lenne az első választásom a csapat által nyomott rap-metal fúziós stílus, azt be kell látni, hogy élőben tökéletesen működött. Nem csak hogy bitang jól odacsapták a hardcore-os témákat, és maximális erővel döngölték lejjebb a Barba színpadát még így koraeste is, de a közönségre is elemi erővel hatottak, nem nagyon láttam mozdulatlan bámészkodót a sátorban. Jómagam nem szeretem a politikailag túlfűtött témákat – olyan messzire kerülöm a szabadidőmben az aktuálpolitikát, amennyire lehetséges, hiszen annyira frusztrál, hogy még csak egy jót dühöngeni sem tudok rá. Ugyanez nem volt elmondható a színpad előtt összegyűlt tömegről: felemelő érzés volt látni a szövegeket üvöltő, tomboló rajongókat, és a koncert után elordibált hanggal egymásnak a zsákmányolt setlistet mutogató fiatalokat.

Dan696:

Számomra az este legfontosabb része a Watch My Dying koncertje volt. Ennek több oka is van. Egyfelől elég régen láttam őket utoljára, másfelől a kedvenc magyar csapatomról van szó. Mit is lehetne elmondani? Aki járt már életében WMD-koncerten, az tudja, hogy az egész egy nagyon furcsa kettősséget hordoz magában. Ennek egyik oka, hogy az egész rettenetesen intenzív és fogós, a másik, hogy mindezek mellett nagyon családias a hangulat és letisztult az összkép. Abból a szempontból is különleges volt ez a koncert, hogy engedett egy kis betekintést a készülő új album dalaiba.

Mint várható volt, többségében azért régebbi számokból épült fel a program. Olyanokból mint a Túladagolt idő, Az utolsó hívás, a Carbon, a Holtsúly, vagy az elmaradhatatlan Fényérzékeny, de felcsendült még az egyik kedvencem, a "4.1" EP-n hallható Száraz felhők is. A két új dal a Kopogtatni egy tükrön és a Napköszörű képében mutatkozott be. Ez alapján a két tétel alapján az új lemez eszeveszett erős lesz, kíváncsian várom a többit. 

Természetesen egy kisebb technikai probléma is beköszönt a bulira, mint egy amolyan kéretlen VIP, emiatt a Fényérzékeny egy kicsit szétesett, de egy pár pillanatnyi szünet (és elkezdett stand up, vagy csak sima sztorizás) után a dal konkrétan újra lett kezdve, és akkor már 150%-os élményt hozott. Összegezve tehát maximálisan azt kaptam, amit vártam, és bár hiányoltam egy-két nótát (Harmatátkozó, Fekete doboz, Háttal álmodó), de már nagyon kellett egy ilyen buli a lelkivilágomnak. Ja és Gábor, mi is történt a fájdogálós sztori végén? Azóta is álmatlanul forgolódom a válasz hiánya miatt...

Chloroform Girl: 

A WMD nekem az a banda, mely teljesen kimaradt a zeneileg formatív éveimből, most meg, mire megismertem őket, annyira szétcseszte az ízlésem az avantgárd metal, hogy már nem kezdtem el őket hallgatni. És ez az, amit mindig megbánok, valahányszor elmegyek egy koncertjükre. Ami meglepően gyakran történik meg. Először például öt éve pont a pénteki estét záró Omega Diatribe után láttam őket, de elcsíptem őket a Stagediving Fesztiválon is, valamint sosem fogom elfelejteni a 2023-as év Fishing On Orfűs koncerjüket, ahova valamiért metalt hoztak a szervezők (ezt a hibát idén már sajnos nem követték el).

Minden ilyen alkalommal teljesen magával ragadt Veres Gáborék produkciója. Nem csak a koncerek abszolút profi minősége és energiája, hanem az, ahogy a közönség reagál rá. Szívmelengető látvány, ahogy az emberek minden korosztályból összejönnek egy WMD-koncertre, és bebizonyítják – a színpadon zúzó huszonöt éves zenekarral az élen – hogy nincs rossz derék, csak rossz hozzáállás.

Imádom megfigyelni a részleteket, ahogy a rajongók ezekre a koncertekre felkészülnek. Az előttem headbangelő srác hajából csak úgy áradt a samponszag (egészen addig, amíg véletlenül bele nem lógatta a fröccsömbe, bocsi), a reflektorok megvilágították a rockerlányok-asszonyok haja körül azt a vörös glóriát, melyet csak a frissen festett frizurákon látni, de még a bandás pólók is öblítőszer illatot árasztottak – ez a koncert mindenkinek ünnep volt.

Dan696:

Az este fő műsorszáma az Omega Diatribe volt. Őket ezidáig egyetlen egyszer láttam, még évekkel ezelőtt, és akkor valahogy engem annyira nem mozgattak meg, de az igazságoz az is hozzá tartozik, hogy pont akkor éltem a brutálisan, kompromisszumokat nem ismerően death metal-fanboy korszakomat, és ami nem volt legalább olyan brutális és agresszív, mint a Deicide vagy a Bloodbath, azt nagyjából popnak éreztem. Azóta azért jelentős mennyiségűt öregedtem és talán bölcsebb is lettem, vagy legalábbis elfogadóbb, és pont emiatt kifejezetten kíváncsian vártam, hogy mit ad ez a pesti brigád. Azt bevallom őszintén, hogy a legutóbbi albumot még ezidáig nem hallottam, de ami késik, nem múlik. 

Nem fogom titkolni, élőben a Diatribe valami kegyetlenül súlyos, de tényleg. Szokás őket kis Meshuggah-nak is becézni, de én ezt nem érzem feltétlenül helytállónak. Az első lemezükre, az "Iapetus"-ra még úgy ahogy, de mindenre, ami utána jött már, csak maximum vizualitásukban. Zeneileg ez inkább egy modernebb groove metal, vagy akár némileg fals módon akár metalcore-nak is nevezhetjük őket, és ez élőben nagyon előjön. Az előadásuk nagyon energikus és nagyon feszes. Konkrétan a lelküket kidarálják a színpadon (mondanám, hogy szinte ledobják a skalpjukat a zúzás közben, de ennyire kopasz zenekart már rég láttam). 

Érthetően a dalok többsége az utolsó két lemezről jött. Volt itt Global Fire, a két klipes dal a "Metanoia"-ról, a You Can't Save Me, illetve a Parallel. De a "Trinity"-ről is előkerült jó néhány tétel, többet között a címadó is, illetve a kedvencem, a Divine Of Nautre is. A legutóbbi "Deviant" korongról meg olyan dalok kerültek elő, mint a címadó, a My Sphere, vagy a közönségkedvenc Mindreader. Összeségében tehát remek dalokat hoztak, és olyan előadást biztosítottak, mely nem csak zenészileg brutális teljesítmény, de úgy általában nézve is izomlázas lett az ember, főleg láb meg nyak tájékon. Ami még feltűnő volt, hogy a legjobban a közönség fiatalabbik rétegét sikerült megmozgatniuk, ezt meg mindig jó látni. 

Chloroform Girl: 

A péntek esti trióból ez a banda áll a szívemhez a legközelebb, így számomra nagyon kényelmes volt, hogy ők zártak – eszembe is jutott a már emlegetett 2019-es koncertjük, ahol még ők nyitottak a WMD-nek.  Az Omega Diatribe koncerjére én már nem is jegyzetelni, csak bulizni járok, és nem volt ez máshogy most sem, ugyanis a srácok, akárcsak eddig is mindig, most is precízen hozták azt a brutálisan precíz döngölést, ami miatt rájuk szoktam.

Továbbra is tartom magam hozzá, hogy ők a legkevesebb időt a földön tartózkodó zenekar, kellene egy Guiness-rekord a srácok jól koordinált ugrásainak és súlypontemelkedésének tiszteletére. Milán vokáljai meg minden alkalommal egyre jobbak, a mélyebb hörgései pont ott vakarják meg az agyamat, ahol nem is tudtam, hogy viszket.

Amit viszont negatívan éltem meg, és erről nem az Omega Diatribe tehetett: az elvártnál lényegesen alacsonyabb volt a közönség intenzitása. Nem tudom, hogy csak a Blue Stage túl nagy színpad-e egy ilyen produkciónak, vagy csak mindenki elfáradt a WMD koncertjén, de a dalok közt kifejezetten kongó érzésem volt a sátorban. A tömeg persze megmozdult – nagyon nehéz ellenállni a srácok groove-jainak, de most nem éreztem azt az átütő energiát, ami mellbe szokott lökni a koncerjeiken. Ez persze nem zavart meg abban, hogy élvezzem az első sorból elém táruló látványt, a hiperaktív színpadi jelenlétet, és a jóféle modern metalos csapatást, valamint nem fog abban sem visszatartani, hogy legközelebb megint az első sorban könyököljek – remélhetőleg egy meghittebb klubban.