A tekintélyes múlttal rendelkező Stagediving Fesztivál nem aprózta el a jubileumi bulit: szombat este a Dürer Kert két termében szimultán pörögtek a jobbnál jobb koncertek, szusszanásnyi szünet nélkül. Próbáltunk lépést tartani a fesztivál embert próbáló tempójával - lássuk, hogy sikerült!
A fellépők listáján szereplő egy-egy név is elég lett volna ahhoz, hogy elzarándokoljak szombat este a Dürer Kertbe. Tiansen, Nova Prospect, Eagle Has Landed; nem egy koncerbeszámolót tudok felmutatni ezeknek a bandáknak a bulijairól, visszaeső rajongójuk vagyok. De most mindezt egy szép csomagba összerakva, egy csomó másik prominens banda mellett, a kedvenc budapesti bulihelyemen kaptam meg: hát persze, hogy felöltöttem magamra a szép ruhát meg a rugdosós bakancsot, hogy méltóképp ünnepeljem meg a Stagediving huszadik születésnapját ezen az ellenállhatatlan rendezvényen.
Korán, este hétkor kezdődött a rendezvény - nem volt idő a vacakolásra, ugyanis két színpadon összesen tizenegy zenekar szolgáltatta a talpalávalót. Ezek közül először a budapesti Eagle Has Landed csapott a húrok közé. Engem sem kellett sokat bíztatni, az első riffeket már a színpad előtti kordonnál állva kaptam el - és innentől kezdve nem volt pihenés.
A sasokat már nem először csípem el (ITT írtam róluk legutóbb), és mindig elégedetten távoztam a koncertjükről, de ekkora színpadon talán még nem is volt hozzájuk szerencsém, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, mit fognak kihozni ebből a térből. Kérdésemre a választ gyorsan megkaptam: a maximumot.
A porondnak nem maradt letaposatlan négyzetmétere, a srácok-lányok mindent összedeathcore-oztak a teremben. Megkaptam mindent, amire vártam: gyomorfalrezegtető vokálok, hentesbárdos riffek, füst, fények, elektronika, minden volt a mixben. Farkas Peti előadását nézve azon gondolkoztam el, hogy ehhez a műfajhoz nem elég a false chord énektechnikát tökélyre fejleszteni, hanem bizony nagyon laza combízületekre is szükség van, hogy sikeres lehess. Én legalábbis nem láttam tőle olyan pózt a színpadon, melyet (sérülés nélkül) rekreálni tudnék.
Nem volt sok időm felocsúdni az Eagle Has Landed produkciója után; épp hogy egy sportfröccsöt tudtam magamnak kikérni, és már jött is a Tiansen. Radó Éden zenekarát csak ajánlani tudom mindenkinek, aki még nem látta őket élőben (legutóbb ITT írtunk róluk). Hibátlan játék, akrobatikus énekfutamok, és igazi kalóriaégető színpadi mozgás jellemzi a csapatot. Most sem volt ez másképp.
Bár már sokszor láttam őket, a mai napig lenyűgöz, hogy Éden egy hangot sem vét el, miközben az egy heti mozgásomat dolgozza le a színpadon. Hoztak régi slágereket, és természetesen a 2023-as “Emerald” dalai is terítékre kerültek (a lemezről ITT írtunk). Ezek közül továbbra is az Awkward Silence a kedvencem élőben - nem hiszem, hogy valaha meg fogom unni a látványt, ahogy a démontorkú Tari Bálint Édennel szambázik két ördögűzés között.
A Sky Fell Over Me utolsó akkordjainak lecsengése után döbbentem rá: Úristen, még három koncert vár rám, és akkor a kisterembe be sem néztünk! Úgyhogy a két buli közti szusszanásnyi időt arra használtam, hogy kerestem egy vízszintes felületet, és igyekeztem három órának megfelelő mennyiséget egyszerre leülni, hogy bírjam az iramot az este hátralevő részében.
Ebben szerencsére tökéletesen motivált a soron következő Nova Prospect: mert olyan isten nincs, hogy én nem bírok állni, Besnyő Gabi meg cigánykerekezik a színpadon. Összeszedtem tehát az összes energiámat: jó befektetés volt, ugyanis a kecskeméti banda produkciója úgy töltött fel életerővel, mint amikor az ijesztő tíz százalék alá merült telefont végre hálózatra dugják.
“Én nem emlékeztem, hogy ez ennyire basz” - súgtam oda a partneremnek két dal között, és tényleg így volt: valahogy sokkal nagyobbat dörrent a koncert, mint amire számítottam. Na nem mintha alacsony elvárásokkal érkeztem volna, mindig is végtelenül élveztem a Nova Prospect szuperpörgős, szívhez szóló koncerjeit. Szeretem, ahogy ragaszkodnak az attribútumaikhoz: nincs buli tenyérre rajzolt szem, buborékok meg megafon nélkül! Az meg egyenesen pofátlanság, hogy Gabinak ennyire jó humora és szerethető jelleme van egy ilyen baromi erős énekhang mellé.
A Nova Prospect utáni szünetet arra szerettem volna felhasználni, hogy benézzek a kisterembe is, ahol épp a Rivers Ablaze csapatott, de sajnos szó szerint nem fértem be. A nagyterem kellemes átjárhatóságához képest a kisterem klausztrofób szinten feltöltődött, úgyhogy úgy döntöttem, nem kezdek el furakodni, hanem inkább újratöltöm a poharamat, és irány a Heedless Elegance lemezbemutató koncertje!
Egy lemezbemutató koncert nagy dolog, és a Heedless Elegance egyértelműen komolyan is vette a feladatot. Olyan technikai felkészültséggel érkeztek, hogy a koncert idejére elfelejtettük azt is, melyik országban vagyunk. A tűpontosan programozott fénytechnika és a nagy tömegvonzású modern metal elegye teljesen letaglózott; az előadás hibátlan volt, a screamekre meg csak győztem forgatni a fejem, hogy Úristen, mi történik ezen a színpadon?!
Körbenéztem az ezerféle fényben fürdő nézőközönségen, és megnyugodtam, nem csak én érzem azt, hogy valami nagyon súlyos dolognak vagyok szemtanúja, előttem a Thy Catafalque-os Bokodi Bálint is így nézett: ಠ_ಠ (ha valaki jár metalbulikba, tudja, hogy ez jót jelent).
Életerőm utolsó cseppjeit facsartam ki, amikor beálltam a szünet után a színpad elé: immáron nem a legelső sorba, ugyanis a Watch My Dyingra erősen feltelítődött a nagyterem. Nem véletlenül: a banda nem csak a magyar extrém metal szcéna meghatározó szereplője, de a Stagediving Fesztivál fellépőinek egyik oszlopos tagja is. Ennek megfelelően igazi profi koncerttel zárták a rendezvényt: szívvel, lélekkel, duplázóval.
Bár magamtól nem feltétlenül hallgatom (ellenben Dan969 kollegámmal, ő így ITT írt róluk), élőben rettentően élvezem a Watch My Dyingot: pontos, összeért, de mégis nyers brutalitású zene, mely pont csak annyira bánt, hogy befogadható maradjon. Nem véletlenül ugrált tekintélyes tömeg szombat este egy emberként a dalokra.
Aki ismerős a magyar metalszcénában, az valószínűleg belefutott már a zenekarba, így szószaporítás helyett Veres Gábortól idézve zárnám beszámolómat a produkcióról: “Jól vannak Önök? (a közönség ujjong) Azt kérdeztem, hogy jól vannak Önök?! (a közönség őrjöng) Akkor miért kiabálnak?”
Fantasztikus kis csokrot rakott össze nekünk a Stagediving Fesztivál, magas léccel indítom tehát az idei koncertszezont. Pár zenekar biztosan felkerült most a tennivalóim listájára. Majd mesélek. Csak még nem tudom mozgatni a nyakamat.
