Rozsdagyár

BENIGHTED - Ekbom (2024)

2024. május 06. - Dan696

693055.jpg

A francia Benightedről utoljára a négy évvel ezelőtti "Obscene Repressed" albumnál írtam (ezt ITT el is tudod olvasni) , és ott nagyjából megosztottam a publikummal, hogy valójában hányadán állok ezzel a csapattal. Ebből kifolyólag kimondottan örömmel töltött el, amikor jöttek az első hírek az új lemezről. Nagy megfejtést semmiképpen sem vártam, csak azt, hogy szokásukhoz híven tépjék ki a koponyámat és nyomják le a torkomon és én ezt még élvezzem is. Elöljáróban annyit, hogy ezt igazából meg is kaptam, meg nem is. 

A lemez egy már-már klisésnek mondható intróval nyit, aminek a címe Prodome. A hangulat összefoglalásának egyébként kifejezetten jó, de talán egy kicsit hosszúra van nyújtva. Az első tényleges dal a Scars. Ez volt egyébként az elsőként belengetett dal a lemezről, egy nem kifejezetten gusztusos klippel, de ezen talán annyira nem kell meglepődni, főleg azoknak, akik képben vannak a Benighted videóival kapcsolatban. Maga a dal egy kompromisszummentes arcbatámadás, igazából pont olyan, mint amilyet az ember a csapattól vár. Meg úgy általában a műfajtól. Itt viszont egy kicsit megtörném a cikk tervezett menetét.

Az előttem lévő word dokuban (ilyenekbe szoktam írni a végleges cikk előtti vázlatokat) egy elég részletes dalról-dalra magyarázós megoldás szerepel. Teljesen feleslegesen. Elsősorban azért, mert olyan eszeveszett nagy differencia nincs a dalok között, és jól láthatóan magam sem tudtam érdemben szétválasztani őket. Úgyhogy vázlat, kuka, jöhet a rögtönzés. A cikk további részében pár dalt fogok kiemelni, melyekre érdemes odafigyelni, illetve szót ejtek másról is. 

Az egyik legnagyobb nekifeszüléssel beharangozott tétele az albumnak a Nothing Left To Fear, és ez nem véletlen. Azt már megszokhatták a Benighted-rajongók, hogy a legtöbb lemezen azért vendégek mindig akadnak. Ezúttal két figura van jelen, az egyik egy kevésbé ismert death meta/grindcore csapat, a Blockheads énekese, Xavier, a dal pedig a Fame Of The Grotesque. A másik arc már egy fokkal ismertebb, főleg manapság. Ő nem más, mint Oliver Rae Aleron az Archspire-ből. A korábban említett dalhoz ő teszi hozzá a magáét. Ehhez mérten maga a szám is egy kegyetlen tempóval operáló mészárszék, viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kicsit sem féltem tőle, hogy komolyan vehetetlen lesz így a dal. Sajnálom, de nekem az Archspire már-már komikusan csak a sebességre van kihegyezve. Viszont hála az égnek itt erről szó sincs, és ezzel együtt a Nothing Left To Fear a lemez egyik legjobb tétele. 

Izgalmas még a lemez címadója. Masszívan Benighted, viszont van egy olyan undorítóan porn-grindba hajló feelingje, hogy képtelen vagyok nem imádni, mindezt úgy, hogy az említett stílustól kifutok a világból, de itt határozottan hozzáad az élményhez. Az album utolsó két dala is telitalálat. A Flesh Againts Flesh a morajló, tisztán death metalos riffelésével és kimondottan ritmusos refrénjével egy tíz per tízes brutalizálás. A záró Mother Earth, Mother Whore egy kicsit szokatlanabb dal a csapat életművén belül. Szokásosan ultraagresszív, de van egy olyan apokaliptikus atmoszférája, mely inkább a Cattle Decapitationre szokott jellemző lenni, viszont a franciáknak is jól áll. 

Akkor most beszéljünk arról, ami nem annyira jött be. Ez a lemez pokolian rövid, vagy legalábbis annak érződik. Nem egész harminchét perc, ami így kimondva nem tűnik rossznak, főleg egy brutális death lemez mércéjével, de egyszerűen annyira pörög az egész és olyan tempót diktál, hogy sok két-háromperces dal csak így elrohan az ember mellett, és itt jön képbe, amit a cikk elején mondtam. A dalok többsége éppen csak túlmutat a három percen, de sok még odáig sem jut el, így ebben a viszonylatban a majdnem másfél perces intró egyszerűen túl sok idő vesz el a lemez tényéleges játékidejéből. A lemez leghosszabb dala a záró Mother Earth, Mother Whore a maga négy és fél percével, ami itt már-már Opeth-i hosszúságú kolosszusnak érződik. 

Itt jön be a képbe a másik gondom. Sok dalnak egyszerűen nincs ideje kibontakozni, nem hallhatjuk a tényleges potenciáljukat. Szögezzük le, a dalok jók, nagyon is. Mindazok ellenére, hogy nagyon hasonlóak egymáshoz és nehéz különszedni őket egymástól, mind működik. Ez van, ez egy ilyen stílus. Viszont annyival több fantázia van bennük, és annyi kiaknázatlan lehetőség, hogy nem igaz. Tipikusan az a helyzet áll fenn, mint a menzás desszerteknél. Nagyon tömények, nagyon vonzóak, de milyen rohadt kicsi már az adag. 

Végeredményben milyen is az "Ekbom"? Korrekt. Igazából pont azt kaptam a lemeztől, amit vártam, csak nem akkora mértékben. A 2018-as "Necrobreed"-et nem múlja felül, az számomra elvitathatatlan mestermű, de önmagában egész jól megállja a helyét. Véleményem szerint semmit nem rontott volna az összképen, ha a játékidő megüti akár a negyvenöt percet is, mert ez így a szó konkrét értelmezésében véve kevés. A műfaj és a zenekar rajongóinak maximálisan ajánlott, és végtérré is ez a lényeg, nem?

8/10

666381.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2818397899

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása