A 2011-ben megalakult amerikai progresszív extrém metal csapat, az Oceans Of Slumber nagyon kanyargós utat járt be létrejötte óta: a szenzációsan sikerült második, 2016-os "Winter" albumukon szerepelt először Cammie Gilbert énekesnő, akinek csodálatos, egyéni hangja a zenekar talán legnagyobb erőssége. Azonban az együttes zenei fejlődése nem alakult egyenes.
Egyrészt folyamatos tagcserék szabdalták pályájukat: mára már csak Dobber Beverly dobos-dalszerző-zenekarvezető, illetve Cammie Gilbert maradt meg a kezdeti felállásból. Másrészt a 2018-as lemezük alapos melléfogásnak bizonyult, melyet csak a 2020-as, ismét erős korong tudott feledtetni (kritikánk ITT és ITT olvasható).
Ezen anyagok közös jellemzője a rendkívül sűrű, súlyos, kifejtős dalok, a telített hangszerelés, a doom-death-black metal keverése a progresszivitással: egyszóval korántsem könnyű hallgatnivaló a Texas állambeli brigád zenéje. Az underground jellegből következik, hogy ez bizony az elkötelezett kevesek zenéje, azaz kereskedelmi sikert botorság lenne remélni ebből.
Az együttes azonban ebbe nem törődött bele és a 2022-es "Starlight And Ash" albumukkal más, vélhetően befogadhatóbbnak vélt stílussal próbálkoztak (kritikánk ITT található). A déli gótika címszóval bevezetett dalok soulos, bluesos, country-jellegű, illetve a holland The Gathering-féle post-rock hatásokat mutattak és gyakorlatilag a metal minden írmagját kiölték az amerikaiak zenéjéből. Az Oceans Of Slumber hallgatói vélhetően nem fogadták túl lelkesen a 180 fokos változást, de a kiadójuk, a Century Media sem, mert igen hamar elváltak útjaik.
A banda leszerződött a francia Season Of Mist istállóhoz és szeptember 13-án ki is hozták immár hatodik stúdióalbumukat "Where Gods Fear To Speak" címmel. Nos, az együttes ismét totális hátraarcot csinált, mintha csak ki akarná köszörülni azt a csorbát, melyet igazából sosem ejtett. A friss korong ugyanis újra extrém progresszív metal, férfi és először pályájuk során a Cammie Gilbert által hozott női hörgéssel, szólókkal, szóval mindennel, mi jó.
A kilenctételes album (a végére odabiggyesztett, eszméletlenül agyonjátszott Chris Isaak-feldolgozást /Wicked Game/ nem számítom bele az anyagba, mert teljesen felesleges és sokkal inkább levon az egészből, mintsem hozzátenne, de ez már úgy tűnik, szokás lett az amerikaiaknál) érdekes módon a második felében indul be igazán. Az első három tételben mind előjönnek azok a hibák, melyek valahogy természetes módon ott voltak már az összes korábbi korongjukon is.
A nyitó címadó dalban sajnos a zenekarvezető teljesen szétdobolja a nótát, értelmetlen blastbeatekkel és duplázókkal telíti az így is rendkívül túlzsúfolt számot, míg az ezt követő Run From The Light középrészén a férfi csordavokál rontja le nagy mértékben a befogadás élményét. Ezután következik az egész lemez leghosszabb darabja, a nyolc és fél perces Don't Come Back From Hell Empty Handed, mely ismét a túlhangszereltségével büntet. Sokszor az volt az érzésem, hogy a csapatban akkora a megfelelési vagy bizonyítási vágy, hogy egyszerre akarnak mindent is belepakolni minden egyes dalba. Valahogy ezt kellene elengednie a zenekarnak, mert szinte befogadhatatlan mennyiségű az a tempó-, atmoszféra- és melódiaváltás, melyet beleerőszakolnak a számokba.
Szinte friss levegőként érkezik az alig négyperces Wish, mely szellős, érzéki hangszerelésével, majd a megfelelő dramaturgiai helyeken történő besúlyosodásával kiugró teljesítmény. És a jó hír az, hogy innentől kezdve már nem kell nagyon foglalkoznunk az elemezgetéssel, csak át kell adnunk magunkat a hangulatnak, a dallamok csodálatos erejének és engednünk, hogy magukkal vigyenek.
Legyen az akár a Poem Of Ecstasy komplex, extremitást is alaposan tartalmazó íve, a The Given Dream átkozottul jól húzó, doomos kvázi-balladája, az I Will Break The Pride Of Your Will hozzájuk képest szinte nyílegyenes riffvezérelte groove-ja, a Prayer okos váltakozása az éterien szép és a durvulat között, mind-mind hibátlan. A záró The Impermanence Of Fate szinte funeral doomos melankóliája, majd death-doomba átmenő agresszivitása tökéletesen kerekíti le az egész korongot. Ráadásul kifejezetten pozitív felhanggal teszi ezt, mert a dalszöveg küzdelemre, kitartásra buzdító sorai nagyon is felemelőek.
Szóval nem hibátlan album a "Where Gods Fear To Speak", de egyetlen korábbi anyaguk sem volt az, így ezt most sem rovom fel az amerikaiaknak. Mindenesetre nagyon komoly produkció ez, a progresszív metal egyik idei csúcsteljesítménye: nem nagyon tudom elképzelni, hogy év végi toplistánkon ne kapna helyet.
9/10
Fotó: Zach Johnson
