Mélységes mély a metal underground kútja. Ha ránézünk az album borítójára, illetve a zenekar nevére, máris képben vagyunk. Igen, ez old-school thrash a '80-as évek közepéből/második feléből, a Bay Area környékéről. Ha egy új banda saját magát egy régi, elismert, stílusalapító csapat egyik leghíresebb számáról nevezi el, akkor két dolgot árul el magáról. Egyrészt kizárólagos rajongója az adott műfajnak, illetve az adott brigádnak (jelen esetben ez az Exodus), másrészt kezdő csapatról van szó, akik (talán) most hagyják maguk mögött az amatőr státuszt. A kérdés természetesen az, hogy mindez elég-e a továbblépéshez.

A bajor csapatot 2009-ben alapította néhány megrögzött thrash-fanatikus fiatal Landsberg városában, így az első bemutatkozásukig 5 év telt el. A "Decades Of Pain" album végül magánkiadásban jelent meg idén januárban, bár a zenekar fellépett többek között olyan elismert csapatokkal is, mint a SIX FEET UNDER vagy a DEBAUCHERY. A korongon végig hallatszik a profizmus és az összeszokottság, azonban két dolog is azonnal kiütközik már rögtön a második számnál (az első egy rövid intro). Az énekes, Angelo hangja nagyon jól illeszkedik a muzsikához; nem a szokásos idétlen rikácsolás vagy éppen hörgés hallatszik, hanem kifejezetten gonosz, veszélyes, amit a frontember művel. A két gitáros munkája is rögtön kiugrik a hangszóróból: fifikás, apró, de ízes, néha meglepő dolgokat művelnek, példaként a "World Of Hate" szerzemény középrészét lehetne kiemelni.

A két kedvencem a lemezről a "Green" és a "Suicide Squad" tételek, melyek kellőképpen gyorsak, agresszívek, de a fentebb már említett gitármunkának köszönhetően cseppet sem unalmas szerzemények, sőt, kifejezetten dallamos nóták (a műfaj határain belül). A korong nagy része középtempós zúzás, kicsit egy sémára építkező szerzeményekkel, és itt van az egyik legnagyobb hiányossága az albumnak: az énektémák. Mivel a dallamokat a gitárok viszik a hátukon, az énekesre a szövegmondás hosszú távon monotonná váló feladata hárul, pedig nagyon nagy kár érte, mert tényleg ritkaság az ilyen karakteres, gyilkos torok.

A thrash stílus nagyon eszközszegény, jól megfogható határok között dolgozik és bár igen elkötelezett, de igen kevéssé toleráns rajongótáborral is bír. Ez hatványozottan igaz volt a műfaj aranyéveire, amikor a Bay Area csapatai, a Toxic Waltz példaképei alkották mára klasszikussá érett albumaikat. Azonban azóta már eltelt harminc év és hiányolom a modern hatásokat a Toxic Waltz zenéjéből.

Az önálló zenei karrier első állomása mindig a közös kedvencek szeretete, munkájuk hangjegyhű továbbgondolása, melyből - ha megvan a kellő dalszerzői tehetség és kitartás - kinőhet a saját stílus. A Toxic Waltz most itt tart: elkészítették bemutatkozó albumukat, mely akár egy korai, kiadatlan dalcsokor is lehetne egy kevéssé ismert korabeli bandától. Ez tiszteletadásnak igen magas szintű, de ebből a bajor brigádnak tovább kell lépnie, mert mindörökre beleragadhat a múltba.

A metal műfaját a fiatalok tarthatják életben: ők járnak főleg koncertekre, ők zenélnek a haverjaikkal a garázsban, ők élik azt az életet, amiből a dalszövegek életre kelhetnek. Éppen ezért a mai fiatalok számára kell zenét írni, az idősebb, patinás bandáknak megvan a saját rajongótáboruk: azt a zenét ők játsszák, ne más. A Toxic Waltz kiváló zenei adottságokkal rendelkezik, tágítsák hát ki a thrash határait: a második albumuknál mindenképpen sokkal nagyobb bátorságot javaslok a dalszerzés terén!

7/10