Van-e arra esélye egy 46 éves, valaha szebb napokat látott rocksztárnak, hogy az utóbbi egy évtized lassan unalomba és kereskedelmi sikertelenségbe, de legfőképpen művészi jelentéktelenségbe forduló pályáját megfordítsa vagy legalábbis egy olyan albumot tegyen le az asztalra, amellyel visszanyerheti annak a relevanciának a morzsáit, melyet a '90-es évek második felében élvezett? Marilyn Manson (vagy ha tetszik, Brian Warner, hiszen ez az ő egyszemélyes produkciója, mindig is az volt, függetlenül a folyamatosan cserélődő tagságtól) az egyetlen lehetséges megoldást, hozzáállást választotta: a totális lemeztelenedést és önreflexiót, és kiadta azt az albumot, amivel végleg levetkőzheti az ócska vásári-cirkuszi ijesztgetős szörny médiacímkéjét.

Marilyn Manson (a csapat vagy az énekes/frontember, mindegy is) utolsó komolyan vehető albuma a 2003-as "The Golden Age Of Grotesque" volt, az ezután kiadott gyenge és felejthető albumok eredményeképpen mára már tulajdonképpen eltűnt a keményebb zenék térképéről. Szerepe van ebben természetesen annak is, hogy ami 1996-ban elborzasztó és sokkoló volt, ma már inkább csak megmosolyogtató, gyerekes ijesztgetés. Brian Warner gyakorlatilag a határig ment a megbotránkoztatásban, ahonnan tovább már csak a paródiába forduló önismétlés felé haladhatott volna. Nem is beszélve a Rammstein és Slipknot formátumú csapatokról, melyek a látványban profibban vitték tovább Manson örökségét, még ha mondanivalójuk, művészi hozzáállásuk nem is volt egy napon említhető Warner-éval.

Meddig lehetett volna ezt folytatni? Meddig lehet komolyan venni egy 46 éves, elnehezült megjelenésű amerikai férfit, amint különböző eszement maskarákban próbálja a nála huszonöt-harminc évvel fiatalabb generáció problémáit megénekelni? Természetesen semeddig. Marilyn Manson felismerte ezt. "Act your age!" (Viselkedj a korodnak megfelelően!) mondja az angol és Brian Warner eszerint is cselekedett. Önmagát, világhoz való hozzáállását, a sötét oldalhoz való vonzódását meg nem tagadva adta ki most kilencedik nagylemezét.

A "The Pale Emperor" kizárólagosan két ember munkája, Warner írta a szövegeket, Tyler Bates pedig egyedül felelős a zenéért, a gitárokért és társával karöltve a hangzásért, a produceri munkáért is. Bates filmzeneszerző, producer, többek között olyan filmek zenéjéért felelős, mint a 300, a Sucker Punch, valamint A Galaxis őrzői. Dalszerzői szerepével valami teljesen más minőség lépett be a Marilyn Manson világba. Megérkezett a lassú, sötét, bluesos, füstös hangulat és az indusztriális metal trónfosztása.

A lemez első meghallgatásakor nekem David Lynch jutott az eszembe, de most nem filmrendezőként, hanem muzsikusként. Lynch ugyanis mostanában zenészként (is) ügyködik, kiadott két albumot is, melyen ugyanez a sötét, az '50-es éveket idéző, bluesalapú gitározás megy, rendkívül hangulatosan. Beugorhat még David Bowie is, méghozzá az újabb kori albumai, például a 2003-as "Reality", de ami talán a legnagyobb, habár kimondatlan hatással lehetett a lemezre, az bizony Nick Cave. Az a reménytelenség, kilátástalanság, ami a korongból árad, az ausztrál énekes szemléletét is magában foglalja.

Marilyn Manson új albuma kegyetlen, illúziók nélküli szembenézés saját magával, önnön helyzetével és állapotával. Skizofrén önelemzés: a valaha-volt, sohanem-lesz-már sztár az üres szobával üvöltözik, szellemekkel hadakozik, egyedül ül korhadt trónján. Az album címe ("The Pale Emperor") két értelmezése is ráillik a mondanivalóra. A Megfakult Császár lehet Marilyn Manson maga is, de lehet a mindenkit egyszer elérő, örök uralkodó Halál. Ez a szembenézés fájdalmas, gunyoros, dühös, de alapvetően kegyetlen. A záró dalban (az egyik legjobb tétel), az "Odds Of Even" című számban szerepel az egyik kulcsmondat: "My dagger and swagger are useless in the face of the mirror, When the mirror is made of my face" /Felesleges a tükör előtt pózolnom és hencegnem, mikor a tükör én magam vagyok/.

Ehhez a mondanivalóhoz teljesen műfajidegen és nem is illene a metal zakatolása. Lassabb, nyomasztó, szomorú dalok sorjáznak a korongon, az egyetlen kivétel talán a "Deep Six", mely refrénjében idézi meg a "The Beautiful People" súlyú zúzásokat.

Furcsa ezt mondani, de Marilyn Manson elkészítette eddigi legérettebb és talán legjobb lemezét. A "The Pale Emperor" teljesen híján van a fölösleges túlzásoknak, az ízléstelenségnek, a gyerekes pózolásoknak, az elejétől a végéig leköt és elgondolkodtat, a zenéje pedig igazi rockzene, jelzők és korlátozások nélkül. Egy már leírt, hajdani dicsőségét már régen maga mögött tudó versenyló hirtelen mindenkit megelőzve átszakítja a célszalagot. 2015 első meglepetése.

9,5/10