Szeptember 4-én érkezik az év egyik legjobban várt metalkiadványa, az Amorphis tizenkettedik stúdióalbuma a Nuclear Blast kiadó gondozásában "Under The Red Cloud" címmel, mely a finn csapat második, azaz a Tomi Joutsen énekes által fémjelzett korszakának hatodik sorlemeze. Bevallom, mint oly sokan, én is az első időszakra esküszöm: a Pasi Koskinen-éra, illetve őt megelőzően a Tomi Koivusaari gitáros/hörgős dominálta lemezek olyan zeneiséget, folyamatos művészi fejlődést és merészséget képviseltek, mely ritka nemcsak a metal, hanem általában a könnyűzene területén is. Az "Under The Red Cloud" megjelenése előtt sok interjú és hírmorzsa az ehhez az időszakhoz, még konkrétabban az "Elegy" album környékéhez ígért visszatérést. Az eredmény pedig igen is, meg nem is, azaz elég felemás a teljesítmény.
A promóció részét képező kiadói előzetesekből kiderült, hogy több vendégzenész is közreműködik az albumon. Amint megláttam a listát, konkrétan balsejtelem kezdett gyötörni: Chrigel Glanzmann (Eluveitie) furulya-fuvola, Aleah Stanbridge (Trees Of Eternity) női ének, míg Martin Lopez (Soen) ütős fronton erősíti a csapatot több számban is. A lemez meghallgatása után sajnos néhány félelmem beigazolódott.
A finnek nagyon tudatosan tekerték vissza az időgép kerekét a "Tales From A Thousand Lakes"/"Elegy" lemezek határolta időszakhoz, de ezt olyan precízen tették, hogy dallammenetek, gitárhangzások, hangszerelési és dalszerzői megoldások terén egy az egyben hozzák az akkor nagyon nagyot ütő dolgokat és témákat. A hörgős/dallamos ének jól kiporciózott kettőse, a keleties dallamok, a billentyűsök sokszor tudatos előtérbe helyezése mind-mind ezt idézi, a legegyértelműbben talán a Death Of A King című dalban.
Bevallom, nagyon jól esik hallgatni ezeket a számokat, csak egy kicsit feszengek. Nagyon nagy kanyar és számtalan fejlemény után tér vissza a finn csapat ehhez a zenei világhoz. Sokan mondhatják erre, hogy hiszen az Amorphis teljes második korszaka erről szól: a pszichedelikus/progresszív kísérletezésbe belefáradt brigád a csökkenő eladási mutatók (és némi kiadós ösztönzés) hatására fordult megint a legnagyobb sikereiket jelző érához. Kétségtelen, hogy minőségi albumokat adnak ki azóta is, a szerzemények többségébe most sem lehet igazán belekötni. A problémám az, hogy egy helyben topogást látok, sőt, inkább bátor hátra arcot.
Hol van már a "Tuonela" vagy az "Am Universum" izgalmas, elképesztő, korlátokat döntő világa? Emlékszem, akkoriban nem lehetett tudni, hogy egy új Amorphis album merre kanyarodik, milyen új utakat tár fel, mindamellett száz százalékig biztosak lehettünk abban, hogy mindig a lehető legmagasabb színvonalon fog ez megtörténni: egyszerűen nem lehetett csalódni bennük. Az új nóták pedig mintha egy "Hogyan írjunk Amorphis-dalokat?" című használati útmutató segítségével készültek volna. A minőség persze igen magas, magasabb, mint a metalszíntér 85%-a, de valami hiányzik: ez pedig az újdonság keresése.
Ami viszont új fejleményként csendben bekúszott a finnek világába, az számomra bizony rémisztő: ez pedig a Nightwish-osodás mindennél ijesztőbb lehetősége. Ez olyan borzalmas perspektíva, mely mellett minden fenntartásomat szívesen visszavonom: rendben, maradjanak az oly kényelmesen belakott zenei világuknál, ha tudnak új és új nótákat írni és nem engednek a megvalósítás színvonalából sem, akkor tegyék azt, csak ne (ismétlem), ne folytassák azt, amit a Tree Of Ages című borzalomhalmazban elkezdtek. Ez bizony a leggagyibb folk metal, a legklisésebb zenei témákkal és megoldásokkal, a már számtalanszor beemelt kelta/ír dallamokkal, furulyázással. Ezerszer hallottuk már ezt több ligával a finnek alatt kardozó-csörömpölő harcosoktól, kérjük, ezt ne! Ez az Amorphis világából úgy lóg ki, mint az UFO-jelenet a Brian életéből.
Szerencsére ez az egyetlen dal a tíztételes korongról, mely azonban olyan megrendítő csapást mér a gyanútlan hallgatóra, melyből a záró és kitűnő White Night ismerős dallamai sem tudják kigyógyítani. Összességében tehát kapunk egy klasszikus hangulatú Amorphis-lemezt, jó, de már tizenöt-húsz éve ismert témákkal és megoldásokkal, melyek e ténytől függetlenül nagyon is hallgattatják magukat, illetve orvul bekúszik egy olyan kezdemény, melyet remélem, nem követ a jövőben hasonló irány.
8/10
