Még október legelején jelent meg az amerikai Agrath második albuma "Thy Kingdom Come" címmel a Funeral Industries kiadó gondozásában. Úgy gondolom, hogy mindenki ki tudja találni a lemezborító, a zenekarnév és a promófotók alapján, hogy miféle szörnyeteggel állunk szemben: bizony, ez a kilencvenes évek első felének underground black metalja, amúgy korai Darkthrone és Emperor módra. Hogy aztán mekkora létjogosultsága van ennek a korongnak így 2015 vége táján, az minden bizonnyal a csapat tagságát érdekli a legkevésbé.
Szilárd meggyőződésem, hogy a később külön stílusként vagy iskolaként aposztrofált művészeti produktum egy adott kor és még szorosabban egy adott kulturális-földrajzi közeg terméke, de még valószínűbb, hogy ezen belül is néhány tucat barát-ismerős teljesítménye. Nem volt ez másként a francia impresszionistákkal vagy az olasz futuristákkal sem és természetesen igaz ez a '60-as évek brit zenei inváziójára vagy éppen a norvég/svéd black metal mozgalomra a kilencvenes évek első felében. Persze a népszerűség magával hozza aztán azt is, hogy az adott kulturális környezettől gyökeresen eltérő követők viszik tovább az adott stílus zászlaját, gyakran érdekes, de többször megmosolyogtató eredménnyel. Főleg akkor válik kétségessé a dolog, ha az adott kör által gerjesztett divat régen lecsengett, a művelői már maguk is messze távolodtak eredeti koncepciójuktól, művészeti értelemben is továbbléptek.
A black metal is hosszú utat tett meg: a néhány unatkozó norvég tizenéves által kitalált, sátánista háttérrel és mondanivalóval megálmodott műfaj mára vagy a mainstream metal része lett (Dimmu Borgir) vagy a progresszív vagy éppen avantgárd metal felé kanyarodott el (Enslaved, Arcturus) vagy egyszerűen megszűnt létezni (Emperor, Immortal). Maga a műfaj Észak-Amerikában éledt újjá az úgynevezett post-black metal képében: a hagyományos blackes elemeket itt a legváltozatosabb témákkal (post-rock, shoegaze, stb.) elegyítik, nagyon felemás eredménnyel.
Éppen ezért rendkívüli furcsa egy olyan zenekar produkcióját meghallgatni, amelyik gyökeresen szembemegy ezekkel a trendekkel: az Agrath megpróbálja pontosan ugyanazt a fapados hangzással párosult, gyakran pontatlanul feljátszott ősi, kriptaszagú black metalt játszani, mint amit anno az Emperor vagy éppen a Darkthrone vett fel a "Transilvanian Hunger" vagy a "Wrath Of The Tyrant" idején.
Mivel itt minden tudatosan egy már letűnt korszakba ránt vissza és nyoma sincs a modernebb megközelítéseknek, olyan érzésem támadt, mint amikor a mostanában divatos retro blues/rock csapatok számait hallgattam. Mint amiként azok is, a "Thy Kingdom Come" is nyugodtan megjelenhetett volna a példaképek pályájának zenitjén, az úgynevezett "a demóik még jók voltak" időszakban. A hangzás pedig szándékosan lepusztult: a dobok teljesen elmosódottan püfölődnek valahol a pincében, a gitárok maszatosak, a klasszikus károgás pedig valahonnan a szomszéd szobából szól kellően visszhangosan.
A kilenc tétel közül több is kétperces instrumentális átvezetés és érdekes módon inkább ezek kínálnak újdonságot: a nyitó From Beyond... indusztriális jellege, a La Catedral Del Dolor horroros filmzenéje mind különleges ízt hoz az egyébként szabványos black metal darálásba. Az album toronymagasan két legjobb száma a Legion Of Darkness és a záró Messiah Of Death. Ezek esetében az Agrath tényleg nyakánál ragadta meg a műfaj lényegét: az a mizantróp hangulat, ami ezekből a dalokból árad, valóban visszahoz valamit a kilencvenes évek elejének hangulatából.
A bevezetőben feltett kérdés azonban sajnos még mindig érvényes: mi az értelme 2015-ben ezt a fajta zenét játszani? Hiszen, mint minden műfaj esetében, ha ilyen muzsikát akarok hallgatni, akkor bizony előszedem az Immortal, az Enslaved vagy éppen a Darkthrone albumait. Újat az Agrath sem hoz: ismertek már ezek a riffek, dallammenetek és ismert a szövegvilág is. Tiszteletadásnak tökéletes a "Thy Kingdom Come", de én mindenképpen azt javasolnám a csapatnak, hogy merjenek a mában élni és a saját, egyéni zenéjüket játszani.
7/10
