Mivel így, az év vége felé már nem igazán jelenik meg jelentősebb bandától fontos album, két dologra lehet koncentrálni. Egyrészt a friss, kezdő vagy éppen teljesen underground csapatok aktuális kiadványait lehet bemutatni, melyek sokszor köröket vernek az agyonsztárolt bandák legújabb produkcióira, másrészt pedig be lehet pótolni azokat az elmaradt recenziókat, melyekre az év során ilyen-olyan ok miatt nem jutott idő. Az amerikai Wildlights bemutatkozó korongja mindkét fenti követelményt teljesíti: még augusztus 21-én jelent meg a francia Season Of Mist kiadónál, továbbá a hard rock mezőnyben az év albuma, így aztán muszáj írni róla.
A műfajilag egyre szélesedő, ám népszerűségében sajnos fokozatosan zsugorodó rock/metal színtér egyik legmostohább területe a hard rock. Olyannyira az, hogy talán már csak múlt időben beszélhetünk róla. Valaha, a hetvenes évek közepéig érintetlenül uralta a mezőnyt, tulajdonképpen egymaga volt a rock, tokkal-vonóval. Aztán a punk hatására felrobbant a blues-kordon közé szorított gettó, a pentatóniából sorra rajzottak ki a különféle extrém stílusok a nyolcvanas években, de a kilencvenes évek elejéig a hard rock maradt a műfaj keresztapja, kereskedelmileg messze legsikeresebb szereplője (Guns N' Roses, emlékszik még valaki?).
A grunge/alternatív hullám viszont olyan ütést vitt be a hard rock csapatoknak, hogy az egész társaság évtizedekre, ha nem örökre és véglegesen kiütődött. A komplett blues-rock alapú muzsika - mintha elvágták volna - szinte észrevétlenül eltűnt. A nagy öregek (Whitesnake, Deep Purple, Guns N' Roses, stb.) még turnéznak, de ők is már csak nosztalgia zenekarokként funkcionálnak: aktuális lemezeik nincsenek is vagy még a legkitartóbb rajongóik sem igazán kíváncsiak rájuk, arról nem is beszélve, hogy bőven a hatvan felé járnak már, dinamizmust és zenei fejlődést tőlük ne várjunk.
A legszánalmasabb az, amikor a húsz-harminc évvel ezelőtt sikeres vagy másod-harmadvonalas csapatok tagjait összetrombitálja egy-egy retro-zenében utazó kiadó, majd nagy csinnadrattával jelenti be a legújabb hard rock csodát: fájdalmasan unalmas albumok, ezerszer hallott zenei klisék, szánalmas macsó-manírkodás várható ilyenkor, csúfosan megbukó "zseniális" debütalbumokkal. Szinte kéthavonta találkozhatunk ezzel a jelenséggel, de az aktuális projekt pár hét alatt kipukkan, még egy dél-patagóniai klubturnét sem sikerül lekötnie a kiadónak: hagyjuk inkább, ettől ne reméljük a csodát.
Elmaradt sajnos a stafétabot átadása is: egész egyszerűen senki sem játszik modern hard rockot, illetve azt a fajta a zenét már csak a régiek játsszák, de érdekes módon rengeteg olyan underground zenekar létezik, mely a hard rock esztétikájával alkot, de gyökeresen más muzsikát hoz létre, mint anno a fentebb említett csapatok. Tudatosan nem metalban utaznak, de kemény, gitár-orientált dalokat írnak, dallamos, dúdolható, tiszta énekkel, melyekben jól odafigyelve meghallhatjuk azért a műfaj alapító atyáinak hatását is. Szó sincs itt retro-trendekről, az egy másik történet, mely nem jelen recenzió tárgya.
Az Észak-Karolina állambeli Wildlights az ASG frontemberének, Jason Shi énekes-gitárosnak és a Thunderlip! tagjának, Johnny Collins dobosnak az együttműködéséből született meg. A zene igazából érdekes keveréke a desert/stoner rocknak és a bevezetőben már említett, leginkább Led Zeppelin-féle blues-alapú muzsikának. Összekeverhetetlenül amerikai zene ez: ha hallgatom, lecsukott szemeim mögött végtelen, a távoli hegyek mögé futó autópályákat látok, poros benzinkutakat, melyek a semmiből bújnak elő, no meg útszéli bárokat olyan figurákkal, akiket jó ismerősként üdvözölhetünk, hiszen láttuk már őket százszor a popkultúra monolitját alkotó filmekben és regényekben.
Tizenkét dal negyven percben: rövid, alapvetően vidámabb hangulatú, de korántsem limonádé könnyedségű nóták sorakoznak a korongon: olyan hamar a végére érünk, hogy automatikusan indítjuk újra. Ami leginkább megfogott a nótákban, az a végtelen szabadság érzése: egyrészt a személyes szabadságé, amit itt Európában nem igazán tudunk úgy megélni, mint az óceán túloldalán. Elmenni, eltűnni, kilépni a mindennapokból és valami teljesen újba kezdeni korlátok nélkül: ez csak egy akkora hatalmas országban lehetséges, melynek lakosai a (legszélesebb értelemben vett) mobilitást gyakorlatilag a bölcsőben ismerik meg.
A másik oldala a nótáknak az érzelmek, a gondolatok korlátok nélküli szabadsága: szinte érezni lehet, ahogy a szél belekap a hajunkba, ahogy tartunk valami új felé. Semmilyen agressziót, negatív hangulatot vagy sötét megközelítést nem lehet észrevenni a Wildlights lemezén: egy hatalmas adag életigenlés ez az album, de nem a szappanoperák ostoba, lebutított verziójában.
Jason Shi tiszta, hajlékony, magas hangja nagyon passzol ehhez a zenéhez és igen egyéni ízt ad neki. A dalokban megbújik némi Filter-hatás, Richard Patricknak voltak kicsit hasonló énektémái a "Title Of Record" albumon. Ez a hang tényleg uralja a lemezt: gyakran varázslatos, többszólamú harmonizálások is megbújnak a verzékben. De van a gitároknak súlya is: a dalok egy-két pillanatok alatt tudnak átfordulni egy egészen meghökkentően súlyos stoner riffmenetbe, szó sincs tehát valamiféle rózsaszín örömkavalkádról.
A megszólalás tanítani való: Matt Hyde hangmérnök, aki korábban Slayer, Fu Manchu és Monster Magnet nagyságú csapatokkal dolgozott együtt, tényleg tökéletes hátteret varázsolt a csapat mögé: kellő töménység, mélység is van a hangzásban, de végig ott van ez a nagyon is pozitív tisztaság, melyet nem zavar meg semmilyen oda nem illő zörej vagy effekt. Amit egy kicsit nehezményeztem, az a gitárszólók tüntető hiánya, bár való igaz, hogy itt a riffek sodró lendülete és a fantasztikus énektémák viszik előre a háromperces tételeket, így a szólóknak már nem igazán maradt hely.
Ma ez a hard rock (hála Istennek!): én ma is imádom a régi zenéket, de azokat az eredeti előadóktól szeretem hallgatni. A Wildlights bemutatkozó albuma visszahozta a hitemet, hogy dallamos, érdekes, de azért HARD rockot lehet ma is játszani, mégpedig nagyon magas színvonalon. Remek debütálás: nagyon remélem, hogy lesz folytatása.
9/10
