Többször terveztem már, hogy lezárom az idei lemeztermésre vonatkozó recenziókat és nekiállok összeállítani az ez évi kedvencek listáját, de szerencsére mindig közbejött valami. Most éppen teljesen véletlenül találtam rá Bakos Attila frissen, november 30-án szerzői kiadásban megjelent szólóalbumára és hát pont volt egy hiányzó hely még a hazai rock/metal kiadványok egyelőre képzeletbeli sorában. Véletlenül az első pozíció volt üres, de most már az is betelt: nálam nem is lehet kérdéses, hogy megérkezett 2015 magyar rock/metal albuma az "Aranyhajnal" képében.
Bakos Attilát két projektje, a metalt játszó Taranis és az akusztikusabb, elvarázsoltabb, folkosabb Woodland Choir révén ismerhetik a magyar underground hívei, míg szélesebb körben a Thy Catafalque 2009-es "Róka hasa rádió" és a 2011-es "Rengeteg" című albumain nyújtott kiemelkedő énekesi teljesítményével lett népszerű. Számos, többek között külföldi stúdiós produkcióban is részt vett az elmúlt másfél évtizedben, így a norvég Quadrivium soraiban is feltűnt. Most azonban úgy látszik, hogy beszüntetve az összes oldalirányú kalandozást Bakos Attila teljes erővel saját szólópályájára kíván koncentrálni, melynek első kézzelfogható eredménye az "Aranyhajnal" (illetve a kézzelfoghatóság költői túlzás, hiszen az anyag csak digitális formátumban és terjesztésben vált hozzáférhetővé, a fizikai hanghordozók kiadása nincs tervbe véve, pedig Havancsák Gyula szenzációs borítója vinyl-kiadásért kiált, azaz inkább üvölt).
A legelső, amit meg kell említenünk az albummal kapcsolatosan, az Attila énekhangja. Manapság, amikor a metal színtéren belül a legkülönbözőbb extrém stílusok egyre nagyobb teret nyernek, velük együtt pedig az üvöltés-károgás-sikoltozás-hörgés vette át az uralmát a vokalizálás frontján, elsőre szinte meghökkentő az a - nem tudok más szót - pőre szépség, mely az énekes tenorjából árad. Elszoktunk ettől, valljuk be: ez a mindenféle manírtól, megjátszástól, betanult modorosságtól és az album koncepciójának megfelelően agressziótól mentes, kristálytiszta, gyakran szinte éteri hang, mely azonban néhány tételben rendesen be tud azért szigorodni, teljesen meglepi a hallgatót. A zene és a szöveg pedig még jobban kiemeli az énekből áradó emelkedettséget: néha mintha egy román kori templomban ülve hallgatnánk egy egyházi fiúkórust.
A második kiemelendő tényező a dalszövegek színvonala. Sajnos ma már ritkaságszámba megy, ha stílustól függetlenül a magyar könnyűzenében prozódiailag hibátlan nótákkal találkozunk, az értelemről és a nyelvi szépségről ne is beszéljünk. Nos, az "Aranyhajnal" szövegei szinte versként olvashatók: a zene és a szöveg pedig olyan egységgé állnak össze, hogy az eredmény néhány dalban egyenesen libabőröztető. Utoljára az Ørdøg zenekar törekedett ilyen színvonalú szövegeket írni, de Bakos Attila albumán ez teljesebb módon sikerült.
Nagyon sok összetevőből áll az album, de szervesen áll össze egésszé: a dalok legfeljebb csak atmoszférájukban különböznek egymástól, mert kifejezetten egységes zenei palettán mozognak. Világosan felismerhető a Bathory világa, az epikus metal vonulat, főleg a "Hammerheart" albumtól kezdődően, jó példa erre a Lángolj és az Életerő tételek. Sok esetben a Katatonia, korai Anathema is bevillanhat, a szinte death/doom riffel és durvább énekkel induló Ármány ide sorolható, de az akusztikus, elszállós, lebegős részekben megjelenik a post-metal, ambient hatása is.
A lemez egyik kiemelkedő darabja a bő tizenkét perces Áldás: a középrészen felbukkanó sámándobos-kántálós rész visszautal a VHK világára. Az ősmagyar, de általában a magyar tudat- és szellemvilág (az Aranyos szegelet mítosza) végig hangsúlyos szerepet kap, de korántsem abban a csürdöngölős-mulatós stílusban, mely mostanában oly divatos a szerényebb zenei képzettséggel megáldott zenekarok esetében. Valami különös, a mai világra utaló visszfényt kap sokszor az album a dalszövegeket olvasva, így újabb jelentéstartalommal bővül az egész korong.
Az "Aranyhajnal" abszolút csúcspontja azonban a Sziklák szívén című dal. Nem túlzás kijelenteni: ez a nóta színvonalában annyira kiemelkedik a hazai rockmezőnyből, hogy nem is érdemes egy napon említeni őket. Csodálatos, Mike Oldfield hetvenes-nyolcvanas évekbeli prog-rock korszakát idéző dallamai, a magyar népzenei örökség értő beemelése, a szöveg és zene elképesztő és egymást erősítő egysége, a hangulati és érzelmi katarzisba vezető fokozatos dalszerzői építkezés: nincs mese, itt valami varázslat jött létre, mely az egész albumról is kilóg pozitív értelemben.
Visszatérő vesszőparipám a különböző lemezkritikák megírásakor a giccs kérdése. Nehéz ügy ez: a giccs fogalmát meghatározni bonyolult esztétikai kérdés, hatását azonban sokkal könnyebb felismerni. A giccs legrosszabb fajtája az, amikor olcsó eszközökkel próbálja a produkció valami sokkal magasabb képzeletbeli polcra helyezni önnönmagát: magasztos mondanivalót akar kicsikarni vagy mindent elsöprő érzéseket akar fakasztani ott, ahol az nem terem meg. Az emelkedettséget tudatosan vállalja fel az "Aranyhajnal", de Bakos Attila nagyon finoman hárít el magától minden olyan lehetőséget végig az albumon, melynek alkalmával az üres giccs vagy bármilyen klisés megoldás akárcsak megérintené a dalokat.
Zeneileg, hangszerelésében kifejezetten visszafogott, mondanivalójában, dallamaiban egészen lenyűgöző és szerteágazó album lett az "Aranyhajnal". Szépség: ha maradt még ennek a szónak valami értelme ma, 2015-ben, akkor az tökéletesen ráillik Bakos Attila produkciójára.
10/10
