Brazília mindig is erős volt a metal undergroundban: ráadásul a Sepultura (később a Soulfly) igazi szupersztárrá vált a mezőnyben, de a Krisiun és az Angra sikereit is illik megemlíteni, nem is beszélve a számtalan, nálunk alig ismert extrém csapatról. A kizárólag női tagokból álló Nervosa második albuma június 3-án jelent meg a Napalm Records gondozásában "Agony" címmel és mintha a brigád harminc évvel ezelőttről érkezett volna, mégpedig egy másik kontinensről: európai ízekkel teli zenét játszanak, de korántsem nosztalgikus módon.
A hölgytrió második korongja is ugyanahhoz az érához visz vissza bennünket (körülbelül 1985-87 tájékára), amikor az extrém metal még nem bomlott fel számtalan (de legalább három-négy) élesen elkülönülő stílusra, hanem tulajdonképpen a fortyogó őskáoszban még minden együtt volt, bármiből lehetett bármi. A death, a thrash, a speed, no meg a black metal sem létezett még, legalábbis abban a vegytiszta formában nem, mint ahogy ma: a "Reign In Blood", az "Obsessed By Cruelty" vagy éppen a "Black Metal" korongok komplett trendek elindítói lettek, egyszerre akár többé is.
A Nervosa így éppen annyira nevezhető thrash-nek, mint death metalnak, de azért a teuton csapatok (Sodom, Kreator, korai Destruction) hatása jóval kézzelfoghatóbb. Szerencsére a brazilok zenéjéből teljes mértékben hiányzik az a kaotikusság és zenei pontatlanság, ami oly jellemző volt a nyolcvanas évek első felének extrém metal produkcióira (kivéve ugye a Slayert, bár ők mindig is a saját maguk által létrehozott külön kategóriában játszottak). A hangzás is igen bivalyra sikeredett, ami nem kis mértékben köszönhető az Amerikában felvett és kevert, a debütalbumnál komolyabb költségvetést kapott stúdiós munkálatoknak.
Negyvennyolc percben, tizenkét tételben kapjuk az agyunkba a szélvészgyors, brutális nótákat: az egész korong egyetlen energiabomba, végig egyforma intenzitással, tehervonatként száguld rajtunk keresztül. Fernanda Lira basszusgitáros/énekes hangja jól hozza azt a tipikus, dühtől duzzadó thrash-ízt, mely annyira jellemző volt a Kreator/Sodom időszakra. A hangszeres teljesítménybe sem lehet belekötni, különösen Pitchu Ferraz dobos produkciója imponáló: kíváncsi lennék, hogy élőben is hozza ezt a színvonalat és dinamizmust.
Amit viszont nagyon hiányoltam, és ami valószínűleg a power trió felállásnak köszönhető, az a gitárszólók meglehetős hiánya volt. Alig néhány dalban sül el csak Prika Amaral keze, pedig a szólók a thrash stílus leginkább élvezetes részei közé tartoznak. Így viszont marad a riffhenger és a köpködős, szigorú ének (dallamokat ugye nem is nagyon kereshetünk), ami hosszú távon egy kicsit monotonná teszi a lemezt.
Kár lenne valamiféle retro- vagy nosztalgikus érzülettel vádolni a brazil bandát. A nosztalgiában pont az a csalóka, hogy egy elmúlt korszakot akar megidézni, de retrospektív módon megszépül az adott éra, illetve a ma szemüvegén keresztül, annak óhatatlan torzulásában látjuk már a múltat. Pontosan azért hangoznak olyan idétlenül és hitetlenül a különböző retro-csapatok: reménytelenül próbálkoznak valamivel, amit ők is csak sokadkézből, áttételesen ismernek.
A Nervosa erőssége viszont pont abban rejlik, hogy semmiféle modern hatást vagy megoldást nem engedélyez, viszont a saját maga szabta (meglehetősen szűk) keretek között maximális hűséggel idézi meg a harminc évvel ezelőtti euro-thrash stílusindulást. Hogy ennek aztán mi a relevanciája ma, 2016-ban? Az egyértelmű válasz az, hogy semmi: az "Agony" korongon található zenének semmiféle kapcsolata, kötődése nincs a mai színtér produkcióihoz (ehhez érdemes meghallgatni mondjuk a veterán Exodus 2014-es "Blood In, Blood Out" korongját /lemezkritika itt/). Ez egy kimerevített zenei pillanatfelvétel tökélyre fejlesztve: az "Agony" a 2014-es "Victim Of Yourself" debütalbum jobb hangzással és profibb, összeszokottabb csapattal megírva és felvéve. Kétlem, hogy harmadszorra ezt a poént vagy trükköt még egyszer el lehetne játszani.
Külön meg kell említeni a bónuszdalként mellékelt Wayfarer tételt, mely egy hibrid termék: félig bluesos, soulos ének és dallammenetek, majd a középrésztől újra thrashes fűrészelésre váltó nóta. Rettenetesen kár volt ezért: nem csak hangulatában, hanem színvonalában is kilóg a korongról, Fernando Lira hamiskás, egyúttal rettenetesen maníros és betanult modorosságait pedig minden bizonnyal megspórolhattuk volna magunknak.
Ezt a dalt leszámítva az "Agony" egy kifejezetten erős, de a múltban gyökerező és azt elhagyni nem akaró thrash album: aki ugyanúgy szereti azt az időszakot, mint a jelen sorok írója, annak kifejezetten üdítő negyven percet varázsolt az életébe, de többet ne várjunk tőle.
8/10
