Ahogy telnek az évek, az összes rockbanda - még a legnagyobbak is - kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy szépen lassan eljár felette az idő, az általa indított zenei trend lecseng és igen hamar ott találhatja magát a senki földjén. Ilyenkor jönnek a stylistok, a nagynevű producerek és a külső megjelenés átfazonírozásán túl a zenei tartalmat is próbálják megújítani, több-kevesebb sikerrel. Sokszor inkább kevesebbel, sokkal-sokkal kevesebb sikerrel. A legkínosabb melléfogások robbannak a legnagyobbat.

10. Van Halen - Van Halen III (1998)

A nyolcvanas évek legnagyobb hard rock bandája, a Van Halen előbb meglépte a lehetetlent: David Lee Roth frontember távozásával sikerült egy fantasztikus énekessel pótolni őt. Sammy Hagarrel - bár kicsit már más jellegű albumokkal, de - ugyanúgy bevették a rajongók, a kritikusok és a rockrádiók szívét, mint azt megelőzően. De 1997-re a Van Halen ismét énekes nélkül maradt. A megoldást a banda Gary Cherone személyében, az Extreme korábbi énekesében vélte megtalálni.

Bár Cherone énekhangja még passzolt is a csapathoz, politikai felhanggal töltött szövegei, a lemez slágernélkülisége, kicsit progosabb megközelítése és alacsony dalszerzői színvonala megtette a hatását: a Van Halen végleg elveszítette szupersztár státuszát, tulajdonképpen egy évtizedre beleállt a földbe és tizennégy (!) évnek kellett eltelnie, mire 2012-ben egy különösebben nem izgalmas albummal sikerült visszatérniük, immár ismét David Lee Roth-tal. 

9. Accept - Eat The Heat (1989)

1987-re a német heavy metal csapat, az Accept meghódította a fél világot iszonyatosan húzós, mégis slágeres albumaival és dalaival, de Udo Dirkschneider énekes és a zenekar többi tagja között a viszony elmérgesedett. Annyira azért nem, hogy a frontember első szólóalbumát ne ők írják meg, mely "Animal House" néven azóta is az U.D.O. zenekar legkedveltebb lemeze.

1989-re azonban az Accept is rendezte sorait és David Reece amerikai énekessel felvette az éppen akkor Amerikában a tetőpontjára hágó glam metal trendet minden ízében magáévá tevő "Eat The Heat" albumot. A korongon található zenének semmi, de semmi köze nem volt mindahhoz, amit Accept néven a rajongók addig ismertek és szerettek. Mi más is lehetett volna a történet vége, mint csúfos bukás, majd pár évvel később félszívvel végzett újjáalakulás, ami szintén nem volt hosszú életű és olyan sikeres, mint az aranykorszak.

8. Black Sabbath - Forbidden (1995)

A Tony Martin énekessel fémjelzett éra utolsó albumát Tommy Iommi Ernie C. producerrel, a Body Count gitárosával vette fel, ráadásul Ice T. is vendégszerepel az egyik dalban egy rapbetét (!) formájában. Ez volt a Black Sabbath végjátéka: a korong olyan elképesztően negatív rajongói és kritikai fogadtatásban részesült (valamint kereskedelmi sikertelensége is megdöbbentő volt), hogy a brit riffgyáros a szokásos trükköt húzta elő a kalapból.

1997-re összeállt a klasszikus felállás, Ozzyval a mikrofon mögött, sorra jöttek a teltházas turnék, aztán egy ideiglenes kanyar Dioval egy album erejéig, majd újra egy búcsúalbum és -koncertkörút, mely 2017. február 4-én ér véget Birmingham városában, ahol minden elkezdődött.

7. Machine Head - The Burning Red (1999)

Még a legelkötelezettebb thrash/groove metal bandák sem kerülhették meg a grunge, majd a nu metal által keltett zenei hullámokat, melyek alapjaiban rendezték át a kilencvenes évek színterét. A Robb Flynn vezette zenekar mindenkit megdöbbentett, amikor megváltozott külsővel, az idők szavának engedve megjelentette harmadik soralbumát, mely tökéletesen illeszkedett az akkoriban mindent uraló rap/nu metal vonulathoz.

Bár a lemez sikeres volt, komoly identitásválságot okozott a törzsrajongók körében, aztán a trend lecsengésével a Machine Head kénytelen volt visszakanyarodni a thrash metal gyökereihez a 2003-as, egyébként szenzációs "Through The Ashes Of Empires" anyagával, mely mellett azóta is kitart.

6. Mötley Crüe - Generation Swine (1997)

A divatnak való kényszerű megfelelni vágyás újabb szomorú példáját produkálta a Mötley Crüe 1997-es lemezével. Amikor az eredeti énekes Vince Neil visszatért a bandába pár éves kihagyást követően, a csapat 25 millió dolláros lemezszerződést kötött az Elektra kiadóval és mindenki azt várta, hogy a zenekar pontosan azzal a mocskos, laza, de kortársainál sokkal tökösebb zenével tér vissza, mint amit a nyolcvanas évek aranykorszakában nyomott.

Hát nem: a "Generation Swine" tele volt Nine Inch Nails-et idéző indusztriális/alternatív nótákkal, melyek még csak nyomokban sem tartalmaztak rock'n rollt. Unalmas, felvizezett tucatnóták sorjáznak egymás után és bár a brigád hatalmas koncertlátványosság maradt mostanában befejeződött karrierje végéig, az azóta eltelt húsz évben két halovány soralbumra futotta mindösszesen.

5. Megadeth - Risk (1999)

A Megadeth a kilencvenes években a folyamatos dallamosodás útjára lépett, az 1997-es "Cryptic Writings" album pedig igen nagy rádiós, ha tetszik fősodorbeli sikereket hozott a csapatnak pontosan akkor, amikor a heavy metal, mint műfaj gyakorlatilag elhalálozott Amerikában. Korábbi csapattársainak, a Metallicának a sikeres fordulata (lásd a "Load" és "Reload" albumokat) is Dave Mustaine szeme előtt lebeghetett, így a "Risk" koronggal valóban mert kockázatot vállalni. Ami sajnos nem jött be.

A lemezen található dalok olyan mértékben ütnek el mindattól, amit a thrash metal egyik legzseniálisabb, stílusalkotó brigádja tett le korábban az asztalra, hogy azt már senki (kritikusok és rajongók) sem tudta lenyelni szó nélkül. Volt itt minden: techno-sláger és Bon Jovi-líra, meg mi szem-szájnak-fülnek ingere. Persze Mustaine nem tudta megtagadni önmagát és korrekt nóták is akadnak azért az albumon. De ezzel vége is lett a dalnak: a kilencvenes évek sikeres felállása beleállt a földbe, Mustaine bal kezét idegsérülés bénította le, hivatalosan is feloszlottak és csak öt évvel később, a 2004-es "The System Has Failed" című egészen kimagasló színvonalú anyagukkal tudtak visszatérni, bár már korántsem akkora sikerrel. 

4. Metallica - St. Anger (2003)

Igen, tudjuk és ismerjük az album létrejöttének körülményeit. Jason Newsted basszusgitáros kilépését követően és James Hetfield alkoholproblémái miatt a csoportdinamika megbomlott, magának a zenekarnak a léte került veszélybe. Mindezt és a csapategységet megölő körülményeket szépen be is mutatja a Metallica: Some Kind Of Monster című dokumentumfilm.

A Bob Rock producer basszusjátékával felvett korong mindazzal szakít, ami addig jellemezte a bandát: a gitárszólók teljes elhagyása, a riffek monoton ismétlése, a tökéletesre csiszolt hangzás lecserélése valami olyasformára, amire jelzőt azóta sem igazán talál a rocktársadalom, valamint az erőltetett vissza-a-gyökerekhez hozzáállás, a "merjünk kemények lenni" mentalitás nem hozott értékelhető eredményt. Érthető, ha a zenekar meg akarta mutatni, hogy ez jött ki akkor belőle, de valljuk be: nem tartozik általában a nagyérdeműre, ami az emberből szorult helyzetében kijön.

A csapat azóta kiadott egy jobban sikerült lemezt 2008-ban, majd az azóta elhunyt Lou Reeddel közösen "Lulu" címen készítettek egy nehezen megfogalmazható stílusú és színvonalú anyagot, koncertfilmmel, saját fesztivállal is jelentkeztek, az új korong pedig már a kanyarban van. A talpraállás részben sikerült, de sokak szemében a Metallica története itt minden szempontból véget ért.

3. Morbid Angel - Illud Divinum Insanus (2011)

Az amerikai, vagyis inkább az egész death metal színtér atyaúristenei, az 1984-ben Trey Azagthoth gitáros által alapított Morbid Angel első hét albuma kritikán felül a stílus csúcsteljesítménye: az eszement, kitekert szólók, az őrült, de óramű pontosságú riffelés, a dalszerzői színvonal, egyszóval minden a pályatársak felé helyezte sokak véleménye szerint a floridai bandát.

Az utolsó soralbumot nyolc évvel követően, az eredeti énekes/basszusgitáros, David Vincent visszatérésével készült, helytelen latinsággal megfogalmazott című eddigi utolsó lemez azonban olyan mértékű - és a törzsrajongók által elfogadhatatlan irányú - változásokat hozott, ami 2011-ben a legtöbbet vitatott és legjobban gyűlölt koronggá avatta az anyagot. A Marilyn Manson utánérzésnek tűnő lemezt követően az akkori felállás megszűnt létezni, a csapat pályája jegelve, ami nem is meglepő.

2. Scorpions - Eye II Eye (1999)

A kilencvenes évek változásai a német slágergyáros Scorpionst sem kímélték: a tagság megfogyatkozott, a sikerek sorra elmaradtak. Hol voltak már a nyolcvanas évek közepének teltházas aréna-turnéi Amerikában, ahol sikoltozó tinilányok tömegei várták a Big City Nights előadóit? Valami radikálisat kellett lépni: teljes image- és stílusváltás, mi más is lehetne a megoldás?

A végeredmény a totális katasztrófa minősített esete lett: olyan csapást kapott a Scorpions hitelessége és komolyan vehetősége, amit már soha többé nem tudtak meg nem történtté tenni. Azóta maradtak a nosztalgiakörök: senki sem kíváncsi már az érdektelenségbe fulladó új lemezekre, az éppen hat éve meghirdetett visszavonulási szándék és búcsúturné azonban csak futó gondolat volt a több mint ötvenéves, klasszikus albumok egész sorát készítő banda számára. Ha pedig emlékszel a lenti klip apropójára, akkor írd meg kommentben.

1. Celtic Frost - Cold Lake (1988)

A legendás svájci extrém metal csapat, a Celtic Frost negyedik sorlemeze ma már klasszikus sztori: az öntökönszúrás, az egyetlen laza mozdulattal történő karrier-kettétörés sokat emlegetett esete. Három korszakalkotó, úttörő és stílusokat (black/death/thrash) évtizedekre előre megalapító korongot követően hirtelen előálltak egy, saját mércéjükkel mérve glam metal vagy inkább laza party-rock albummal.

Ráadásul a választott megjelenés (tupírhaj és nyolc kiló smink, fejenként) oly mértékben vágta ki a biztosítékot a metalközönség körében, hogy Tom Warrior zenekarvezető később tudatosan és szándékosan hagyta ki a diszkográfia újrakiadásából az anyagot és ezt nyilatkozta: "Egész életem során a legrosszabb dolog, amit létrehoztam. Egy komplett fekália-adag. A Cold Lake valószínűleg a legpocsékabb lemez, amit a kemény zenék terén valaha megalkottak." Egyetértünk.

+1. Discharge - Grave New World (1986)

A hardcore punk legenda, a brit Discharge, ha csak egy albumot alkot meg egész pályája során (nevezetesen az 1982-es "Hear Nothing See Nothing Say Nothing" lemezt), akkor is benne lenne már minden rocktörténettel foglalkozó szakanyagban. A bemutatkozó korong egy időtálló, kortalan, a mai napig is teljesen frissnek ható, egyszer az életben megírható mestermű.

Ma is döbbenetes hatású hallgatnivaló: nem is tudom elképzelni, hogy ez harmincnégy évvel ezelőtt milyen hatást válthatott ki a nagyérdeműben. Nos, a brit punkok második albumukra komplett stílusváltáson estek át: igazodva a korszellemhez, glam metal bandaként definiálták újra magukat, Kelvin Morris fejhangon előadott vokalizálását pedig nem szeretnénk kommentálni. A lemezbemutató koncertkörút során komolyan veszélybe került a tagok testi épsége, a feldühödött közönség botrányba fullasztott minden fellépést, aztán a Discharge gyorsan fel is oszlott. Szomorú.