A 2009-ben alakult kanadai progresszív metal négyes, az Anciients október 14-én jelentette meg második soralbumát a Season Of Mist gondozásában "Voice Of The Void" címmel és túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy az év egyik legkiválóbb lemezét tette le elénk az asztalra. Sajnos csak most sikerült sort keríteni a jelen recenzióra, de ez korántsem az ő hibájuk, hanem inkább az egész egyszerűen követhetetlen tempóban és mennyiségben megjelenő kiadványok számlájára írható. Szerencsére az előzetesen kijött dalok olyannyira erősek voltak, hogy képtelenség volt megkerülni az Anciients anyagát.

Ha be szeretnénk lőni a kanadai együttes stílusát, óhatatlanul meg kell említeni az amerikai Mastodon nevét, mégpedig annak elszállósabb, vegytisztán progosabb korszakát, mely körülbelül tíz évvel ezelőtt érte el csúcspontját a "Blood Mountain" és a "Crack The Skye" korongokkal. Vegyítsünk ebbe némi alternatívabb metalt (amúgy Tool módra), illetve keresztezzük ezt rockosabb dallamokkal, valamint elképesztően feszes instrumentális játékkal és körülbelül meg is érkeztünk az Anciients zenei szállásterületére.

A fentiekből is látszik, hogy ez egy igencsak széles, kiterjedt legelő, ahol hatalmas kirándulásokat lehet tenni és napokig lehet kóborolni anélkül, hogy bárkivel, akár egyetlen pályatárssal is szembetalálkoznánk. A "Voice Of The Void" ennek megfelelően rendkívül változatos tartalommal bír, köszönhetően részben a váltott death metalos és a tiszta éneknek, no meg az eszement mennyiségű riffnek, témának és gitárszólónak.

Ha valaki a tökéletes dalfelépítés mikéntjét szeretné egy zenei gyorstalpalón, lehetőleg pár perc alatt megtanulni, mindenképpen hallgassa meg a Buried In Sand című epikus tételt: a tizenegy perces szerzemény annyi dallam- és ritmusváltással él, miközben egy másodpercre sem válik unalmassá, hogy zenekarok tucatjai adnák oda polgári állásukat csak azért, hogy elcsenhessenek néhányat közülük. 

A kilenc tételes, bő egyórás anyag jellegzetessége, hogy a dalok sodrását, erejét, lendületét elsődlegesen a hangszeres részleg hozza: a már említett kiemelkedő gitáros duó (Kenneth Paul Cook és Chris Dyck) mellé egy iszonyatosan lehengerlő ritmusszekció (Aaron "Boon” Gustafson basszusgitáros és Mike Hannay dobos) tolja az ütemeket. Olyan súlyos, tömör hangzást produkál ez a négyes, ami párját ritkítja: a sludge metal gyökerek jó néhány nótában felütik a fejüket, de az egész mégis olyan organikus egységet alkot, hogy időnk sincs a különböző összetevőket, hatásokat fürkészni, bogarászni, mert egyszer csak érkezik egy olyan szóló, ami az egész addigi dalt teljesen más megvilágításba helyezi (lásd az amúgy lassabb, depresszívebb Worshipper középrészén érkező őrületet).

Rengeteg olyan zenekar van, amely hetvenöt perces lemezeket alkot, telepakolva sokszor céltalan instrumentális villanásokkal és fárasztó önmegvalósításokkal. Ilyenkor kínosan vizslatjuk az óránkat, nézzük a lejátszó program számlálóját, hogy aztán valahol félúton kikapcsoljuk az egészet és eltegyük valahová, ahol remélhetőleg sehol sem találunk még egyszer rá. Nos, az Anciients tagjai mesterei saját hangszerüknek, de ez olyan természetesen derül ki, ahogy egy futóversenyen nézzük a versenyzőket. Igen, ezek tudnak futni, úgy ahogy nagyon kevesen a világon, hiszen ez a dolguk. Nincs semmilyen felesleges önfényezés, egyszerűen azt és akkor játsszák, amit és amikor az adott dal megkövetel. 

Ráadásul a kanadaiak nem feledkeznek el arról, hogy mi a metal lényege és esszenciája: hangszerben a gitár, a súlyos, horzsoló, tömény gitárhangzás, illetve a megfelelő mértékű agresszió. Enélkül igen nehéz elképzelni magát a metal műfaját: lehet érdekes zenei kísérleteket tenni, melyek akár a fentiek mindegyikét nélkülözik, de az már más tészta. Ez az igazán nehéz: úgy játszani kortárs metalzenét, hogy nem magát a műfajt szüntetjük meg vagy hagyjuk magára, hanem annak kialakult esztétikáján belül alkotunk valami egészen újat és zseniálisat.

Nagy erőssége az anyagnak, hogy bár a szőrösebb szívű kritikusok minden bizonnyal rámutathatnak arra, hogy az Ibex Eye pulzáló basszusritmusa és dobképletei például erősen utalnak a Tool munkásságára, illetve a már említett Mastodon is felhozható domináns hatásként, mégis rendkívül egységes az a zenei világ, melyet az Anciients elénk tár. De aki olyan dalt tud írni, mint a Serpents, annak már nem kell mentségeket és kifogásokat keresnie: elég, ha kétévente megalkot egy ilyen albumot, mint a "Voice Of The Void".

Biztos vagyok benne, hogy egyrészt az év végi listánkon igen előkelő helyen fog szerepelni a kanadai csapat friss kiadványa, másrészt pedig az Anciients az elkövtkező évek egyik nagy befutója lehet a metalszíntéren. Reméljük, ebben semmi (sem személyes, sem anyagi ellentétek, sem kiadós gondok) nem fogják őket meggátolni. 

10/10