Nagyon ritkán, gyakorlatilag soha sem esett meg velem, hogy szépen lassan, folyamatosan változzon meg a véleményem egy albummal kapcsolatban, azaz tulajdonképpen minden egyes meghallgatás lökjön a korongon egyet felfelé a képzeletbeli pontozólépcsőn. Nos, a Metal Blade által február 24-én "Torment" címmel megjelentetett új, tizenkettedik Six Feet Under lemezzel így jártam, pedig teljesen más elvárásokkal és prekoncepcióval álltam a dologhoz.
Aki figyeli és nyomon követi a rockszíntért és történéseit, bandáit és aktuális kiadványait, annak minden bizonnyal megvan a maga véleménye Chris Barnes zenekaráról. Valami olyasféle státuszt és megítélést vívtak ki ők az extrém metal rajongóinak körében, mint egy bizonyos, legendás ausztrál hard rock brigád a saját műfajában. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az amerikai Six Feet Under a death metal AC/DC-je: minimálisra lecsontozott, kő egyszerű, de veszettül groove-os riffhegyek, na meg egy karakteres, ezer közül is felismerhető ... nos, nevezzük énekhangnak.
Ellenzőik szerint Chris Barnesék minden egyes alkalommal ugyanazt a korongot készítik el, a szövegvilág (már ha egyáltalán érdekel ez valakit, hiszen legfeljebb a CD-füzetből lehetne kibogarászni, mivel ez a számok hallgatása során a lehetetlent közelíti) néha, a banda jobb pillanataiban eléri egy nyolc-tíz éves kissrác horrorirodalomban tett első, tétova szárnypróbálgatásainak színvonalát. Ezzel magam sem tudok vitatkozni, de vajon mit is várhatnánk a frontembertől, aki a Cannibal Corpse soraiban kezdte illusztris pályafutását?
Chris Barnes körül számtalan zenész és bandatag megfordult már: szinte mindegy is, hogy ki alkotja a hörgőmester mellett az aktuális tagságot, hiszen őróla szól itt minden, ő a csapat arca és hát őmiatta szeretik a halálhordát a rajongók. Barnes úr régóta ismert bizonyos tudatmódosító szerek iránti rajongásáról, aminek minden vele készült interjúban hangot ad: rosszakarói szerint ez a rajongás a felelős lemezeinek és dalszövegeinek egyre csökkenő színvonaláért is.
A Six Feet Under pályafutásában van egy érdekes mellékvágány, mégpedig a feldolgozáslemezekhez való, szinte már perverz ragaszkodásuk. A "Klasszikusok a temetőből" munkacím alatt futó korongokon szerepelt már az AC/DC teljes "Back In Black" alapvetésének halálmetal átgyúrása (ez talán a legbizarrabb, illetve legmosolyogtatóbb mind közül), de általában a jól ismert rock/metal slágerekhez nyúl legszívesebben a csapat. A végeredmény általában röhejes és számomra teljesen értelmezhetetlen az indíttatás is: abba pedig, hogy ki lehet e produkciók célközönsége, bele sem merek gondolni.
Barnes mellé most Jeff Hughell gitáros-basszusgitáros és Marco Pitruzzella dobos érkezett (mindketten a Brain Drill korábbi tagjai), akik ugyan már jó pár éve együtt koncerteznek a főnökkel, de stúdióba most vonultak először együtt. Két dolog azonnal szembe- (illetve fülbe) ötlő: elképesztően képzett zenészek ők és Barnes nem szabott határt vagy korlátokat a felvételek során. A másik a hangzás: mintha egy másik univerzumból érkezne a "Torment".
Aki a technikás vagy brutális death metal, a deathcore, a blackened death vagy thrash alstílusokban otthon van, annak nem kell túl sok szót pazarolni arra, hogy igazoljuk: a stúdiós, digitális trükkök és kiegészítők világát éljük, ahol már szinte egyetlen ének- vagy hangszersáv sem kerül valójában feljátszásra, hanem a kattintgatástól megfáradt és begörcsölt hangmérnökujjak terméke lett a legtöbb hasonszőrű produkció. Ehhez képest a "Torment" - ha lehet ilyet egy halálmetal albumról írni - szinte analógosan, vibrálóan élőként szólal meg: tényleg élmény hallgatni.
Az első két nóta nem fogott meg, standard SFU-tételek. A harmadik dal, a The Separation From Flesh From Bone pedig annyira rossz és unalmas, végtelenül ismétlődő és fantáziátlan témázgatásával meg elég bugyuta vokális témájával, hogy nagyon komolyan elgondolkodtam azon, hogy egyáltalán folytassam-e a lemez meghallgatását. Aztán berobbant a Schizomaniac és innentől nem volt megállás. A szerzemény középrészén megjelenő, szinte doomos riff valami olyan zsigerien állat téma, hogy szó szerint majdnem lefejeltem a klaviatúrát.
Innentől szépen és észrevétlenül beszippantott a korong: sorra érkeztek a lassabb vagy alig középtempós nóták, melyek mindegyikének olyan brutális húzása van, hogy nem lehet szabadulni tőlük. Nulla szólózás, maximális fejdöngetés: legyen szó akár a Slaughtered As They Slept mániákus tempójáról (a Zombie Blood Curse kistestvére is lehetne) vagy az In The Process Of Decomposing páncélos módjára, célirányosan zúzó döngöléséről.
A Six Feet Under mindent egy lapra tesz fel: a mindenható, legyőzhetetlen groove-os riff erejére és teljes győzelmet arat. Barnes hangja tökéletesen hozza azt, amit megszoktunk tőle: ez a túlvilági hörgés szinte önálló hangszerként teremti meg a dalokban a brutalitást. Egészen elképesztő viszont, hogy bár szinte minden albumot más zenész ír (a "Torment" teljes egészében Jeff Hughell munkája), mégis mindegyik összetéveszthetetlenül Six Feet Under. Ezekben a riffmániás anyagokban ott húzódik a rock'n roll feltétlen tisztelete és hatása: nem véletlenül hoztam fel az AC/DC nevét a bevezetőben.
Egy dolgot azonban meg kell említeni: a dalcímek és -szövegek már annyira kínos mértékben bénák, hogy igazából szavakat sem találunk leírásukra. Mit kezdjünk a Véres gatya (vagy a gender-semlegesség kedvéért: bugyi) vagy éppen a Kés a koponyába, no meg a Hullabomlás közben című rettenetekkel? Elhiszem, hogy hagyomány meg elveinkhez való ragaszkodás és a többi, de ezt át kellene azért gondolni, mielőtt Barnes és bandája végleg túlmenne az önparódia határán.
Ennek ellenére rendkívül alattomos korong lett a "Torment": észrevétlenül foglalja el agyad egyre nagyobb területeit, hogy pár nap után szépen átvegye a hatalmat felette és végleg bebizonyítsa minden elitista számára a riff erejét és lényegét.
8/10
