Érezted már úgy, hogy a rossz korba (esetleg rossz helyre) születtél? Úgy tűnik, mintha minden, ami a szívednek kedves, amit szeretsz, amit fontosnak vélsz, az már csak egy rég letűnt korszak visszfényeként csillanna meg az okostelefonod kijelzőjén? Nos, ha igen, akkor szerinted mi a megoldás? Különösen érdekes ez a kérdés, ha alkotói/zenészi vénával is meg vagy áldva, de a jelen rockirányzataitól legszívesebben kifutnál a világból. Nincs mese, le kell ereszteni a sisakrostélyt, fel kell pattanni a nyeregbe és Don Quijote módjára, dárdát előreszegezve meg kell rohamozni a szélmalmokat.
Ez a helyzet tökéletesen illik Marta Gabriel lengyel énekesnőre/gitárosra, aki 2003-ban alapította meg Crystal Viper nevű tradicionális heavy metal csapatát. Azóta öt stúdióalbumot, számos kislemezt, egy válogatáskorongot és koncertanyagot is kiadtak, folyamatosan turnéztak, állandó fellépői voltak jó néhány európai fesztiválnak, aztán 2013-ban az énekesnőt érintő egészségügyi problémák miatt a banda leállt, és sokáig még a folytatás is kétségesnek tűnt. De szerencsére ez már a múlt: az AFM Records február 17-én jelentette meg a brigád hatodik soralbumát "Queen Of The Witches" címmel, mellyel a visszatérés hivatalossá vált.
A Crystal Viper által űzött stílus a nyolcvanas évek első felében virágkorát élő heavy/speed metal: a német és brit vonal természetesen meghatározó a zenéjükben (Iron Maiden, Grim Reaper, Helloween), de az amerikai Manowar vagy korai Virgin Steele is eszünkbe juthat. Nem a mai, legtöbbször émelyegtetően édeskés euro-power ez, hanem valóban a hősidőket idéző, bőrszerkós-láncos, abszolút elkötelezett metal.
Egyvalamit mindenképpen érdemes leszögezni: ez a stílus valamikor a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek legelején (igen, a grunge/alternatív rock beköszöntével) végérvényesen véget ért, addig tartó zenei fejlődése lezárult, tulajdonképpen olyan, mint a latin nyelv, melyet tanítanak, ismerete nélkülözhetetlen bizonyos szakterületekhez, de új dolgok már nem jönnek létre alkalmazásával, hanem csak a régi nagy tudósok/írók/filozófusok/teológusok műveit tanulmányozzák eredetiben az adott tudományágak művelői.
Kétkedés nélkül elmondhatjuk, hogy a korszak lezárultát (kb. 1992) követően létrejött összes ilyen jellegű csapat retrospektív üzemmódban, mintegy tiszteletadásképpen dolgozik és igen, szerintem a Hammerfall is nyugodt szívvel ide sorolható. Az idő kerekét visszaforgatni nem lehet, de ez nem jelenti azt, hogy a régi dolgokat visszamenőlegesen le kellene értékelnünk, ellenkezőleg: szerintem metalrajongók ezrei fedezik fel naponta a nyolcvanas évek legendás bandáit és esnek szerelembe örökre a műfajjal. De a tény attól tény marad: bármennyire szimpatikusak is ezek az újgenerációs csapatok, munkásságuk tulajdonképpen a hagyományőrzés zenei megfelelője és semmi újat nem tesz hozzá a metal fejlődéséhez.
A tíztételes, negyvenhárom perces korong a fentieknek tökéletesen megfelelve megbízhatóan hozza ezt a hangulatot és ha valamikor 1985 környékén jött volna ki, akkor nem kétlem, hogy ugyanolyan pályát futhatott volna be, mint mondjuk a Mercyful Fate, minden idők egyik legzseniálisabb metalbandája (a dánok zenéje néha egy-egy kiállásban, sikolyban, komplexebb riffben vissza is köszön, lásd Rise Of The Witch Queen).
A nyitótétel, a Witch Is Back egy igencsak jól eltalált nóta, akkora energiával robbantja be a lemezt, hogy azután sajnos az összes szerzemény kicsit halványabbnak tetszik fel. Ha mindegyik dal olyan erősre sikeredett volna, mint ez, akkor most egy tízpontos korongról írnék, de azért korántsem ez a helyzet. Három nóta is túlságosan Iron Maiden-ízűre sikeredett (Fear No Evil, Do Or Die, Burn My Fire Burn): a tiszteletadás rendben van, a hatások elismerése is, de a hatodik albumra ezen már túl kellene lenni.
Található két zongorás ballada is, melyekben Marta Gabriel ugyan bemutathatja hangjának minden aspektusát és színét, de ezek sajnos rettenetesen kilógnak az egész album hangulatából, ráadásul a másodikban, a We Will Make It Last Forever tételben a vendégénekes Steve Bettney (Saracen) olyan kegyetlenül hamisan kornyikál, hogy az egészen megdöbbentő (gyakorlatilag egyetlen hangot sem talál el, tényleg szörnyű hallgatni).
Ha már vendégzenészeknél tartunk, akkor bizony meg kell említenünk Ross The Boss (ex-Manowar) és Mantas (ex-Venom) játékát és feltűnését két dalban is: nem mintha érdemben bármit is hozzátennének az anyaghoz, de azért hitelesség és marketing szempontjából biztos jól cseng a nevük. A tizedik, záró darab egy Grim Reaper dal a CD- és egy Exciter feldolgozás az LP-verzión. Ezt sem érzem indokoltnak, pláne nem a zenekar hatodik soralbumán. Egyébként hézag nélkül illeszkednek a Crystal Viper saját szerzeményeihez, gyakorlatilag olyan, mintha a lengyelek írták volna.
Mondani sem kell, hogy a "Queen Of The Witches" korongot egyedül Marta Gabriel személyisége, a nyolcvanas évek heavy metalja iránti megtörhetetlen elkötelezettsége, fantasztikus hangja és frontemberi teljesítménye tartja össze: nélküle és kisugárzása nélkül nem hiszem, hogy itt tartanának most. A lengyelek albuma kellemes hallgatnivaló, de semmivel sem több annál: Don Quijote módjára vágtatnak lovukkal egy olyan csatamezőn, ahonnan már évtizedekkel ezelőtt kipusztult minden ellenség.
7,5/10
