Az amerikai power metal csapat, a Jag Panzer fontos zenekar. Rock/metaltörténeti szempontból fontos és megkerülhetetlen, nem pedig az elmúlt húsz évük teljesítményének okán. A nyolcvanas években saját stílusuk egyik alapbandája és megteremtői voltak ők, akik a bemutatkozó albumukat követően gyakorlatilag szétestek, kereskedelmi szempontból tulajdonképpen értékelhetetlenek, ma már csak hobbizenekarként funkcionálnak (ha egyáltalán), mégis kultstátuszt vívtak ki, illik ismerni a nevüket és néhány korongjukat. Az SPV/Steamhammer által szeptember 29-én megjelentetett tizedik stúdióalbumuk, a "The Deviant Chord" sok szempontból látlelete a mai metalszíntérnek: a látlelet eredménye pedig korántsem pozitív.
Az 1981-ben alakult, Colorado állambeli Jag Panzer az amerikai power metal hullám elsővonalas létrehozói közé tartozik: a Savatage, a Vicious Rumours, a Riot vagy az Armored Saint (és számos egyéb kiváló banda) mellett őket termékenyítette meg elsőként zeneileg a brit heavy metal új hulláma, melynek hatására egy riffközpontú, dallamos, de a ma Európában power metalként ismert zsánernél keményebb stílust teremtettek.
A szerencse azonban nem volt kegyes a csapathoz, mert a tagcserék, a kétszeri feloszlás (1988 és 2011), de leginkább a kilencvenes évek elején érkező teljes zenei szemléletváltás egész egyszerűen kihúzta a zenekar lába alól a talajt és ők sosem tudták befutni azt a pályát, melyet mondjuk a Fates Warning vagy éppen akkortájt a Queensryche. Sokatmondó, hogy ha megnézzük a fentiekben felsorolt bandákat, ma már mindegyik hobbizenekarkánt, valóságos kultstátuszban működik, egyedül talán a Queensryche az, mely képes főállásban eltartani tagságát.
2011-ben a Jag Panzer be is dobta a törölközőt (a megemelkedett turnézási költségekre hivatkozva, mely az egyetlen bevételi forrásukat lehetetlenítette el), de aztán két év múlva mégis összeálltak, nem utolsósorban a különböző retro-hullámokra specializálódott fesztiválok ajánlatai okán. Hat év után pedig itt a visszatérő album, tulajdonképpen az alapításkori tagsággal (az eredeti dobos Rick Hilyard helyett, aki csak öt évet nyomott le ütősként a bandában, az 1986 óta a bőrt püfölő Rikard Stjernquist szerepel az albumon), azaz Joey Tafolla szólógitáros is itt van, aki még a hősidőkben, vagyis a debütalbumon pengetett (valamint az 1997-es "The Fourth Judgment" korongon).
Nos, hat év nagy idő, főleg egy kevéssé a fősodorbeli köztudatban jelen levő brigád esetében és azt kell mondjam, hogy bármennyire is igyekezett a zenekar, ez hallatszik is. A zenei tartalom alapvetően rendben van vagy lenne, csak éppen több olyan probléma is akad a megvalósítással, mely sajnos végül lehúzza a produkció általános színvonalát és kicsit hümmögve, kesernyés szájízzel fejezhetjük be a "The Deviant Chord" meghallgatását.
Vegyük sorra ezeket: az első a megszólalás. Érthető, hogy a csapat nem akart túlságosan sokat költeni a lemezfelvételekre, de a hangzás, főleg a mix rengeteg kívánnivalót hagy maga után. A dobok úgy szólnak, mintha egy program írta és vette volna fel a sávot, a szólógitárok és az ének nagyon előre van keverve, ráadásul a vonós-, zongora- vagy kórusbetétek bántóan gagyi szintetizátorhangon szólalnak meg.
A második gond az énekesi és a szólógitárosi teljesítménnyel van. Harry Conklin frontember kiváló és legendás torok, de most mintha elsőre, nekifutásból vették volna fel a sávját, mert bizony néha meg-megbicsaklik, elerőtlenedik a hangja, elég ehhez meghallgatni a Foggy Dew első pár percét, ahol az alsó regiszterében olyan erőtlen, levegős az éneke, amit tőle eddig nem hallhattunk.
Ez csak árnyalatnyi probléma lehet, azonban Joey Tafolla szólógitárosi teljesítménye már korántsem az. Húsz év után tért vissza a bandába és most mindent bizonyítani akar. Egész egyszerűen szétjátssza, szétszólózza a dalokat, teljesen feleslegesen és hatásvadász módon tolja túl ezt az egész dolgot, ami nagyon is a dalok befogadhatóságának rovására megy. Ezerszer hallott futamok, skálabontások, technikai manírok jönnek itt szépen sorban: kár volt ezért, ezt bizony meg kellett volna fogni egy külső fülnek (producernek, de sajnos erre minden bizonnyal nem volt keret).
A harmadik tényező pedig a dalszerzői színvonal: nem hiszem, hogy korábban ráfért volna bármelyik Jag Panzer korongra egy már több százszor feldolgozott ír népballada (a már említett Foggy Dew) vagy a nyitó Born Of The Flame című szerzemény egészen sablonos vezérmotívuma. Bármennyire jó a többi tételben a riffmunka, az énektémák (illetve kórusok) nincsenek kellő mértékben kidolgozva: ez igencsak fájó pont, ismerve Conklin vokális képességeit, valamint azt, hogy a Jag Panzer mindig is a dallamokra helyezte a hangsúlyt egész eddigi karrierje során. Nem ragadnak a melódiák, nem ülnek a refrének: ez sem volt eddig jellemző a bandára.
A legfájóbb az, hogy a "The Deviant Chord" mélyén egy bitangerős Jag Panzer korong rejtőzik: nem tudom, hogy mi az oka most ennek, de valami nem klappolt a lemezírási és -felvételi folyamat során. Az amerikai csapat remek albumok egész sorát tette le eddig elénk az asztalra, melyek miatt az elvárások igen magasak voltak: most ezt a lécet nem sikerült átvinni. Természetesen ez ettől függetlenül korrekt produkció, csak éppen a Jag Panzer szintjén érzem ezt kevésnek.
7/10
