Átkozottul különös koncepciójú anyag jelent meg idén május 12-én a Season Of Mist kiadó gondozásában: az Earth Electric projektzenekar "Vol. 1: Solar" címmel jött ki debütalbumával és bár legalább öt meghallgatáson vagyok túl, nagyon nehezen vergődök vele zöld ágra. Ha elárulom, hogy az ötletgazda, dalszerző és gitáros egy bizonyos Rune "Blasphemer" Eriksen, máris izgalmasan hangzik a dolog és sokan fogják felkapni a fejüket erre a névre.
Rune Eriksent legjobban talán a norvég black metal legenda, a Mayhem gitárosaként és alkalmi dalszerzőjeként ismerhetjük, de komoly életművet tett már le az asztalra ezenkívül a black/thrash Aura Noir, a Bathory feldolgozás-zenekarként indult szupergroup, a Twilight Of The Gods, de leginkább a mostani projekt közvetlen előzményének tekinthető és 2013-ban feloszlott Ava Inferi soraiban is.
Az utóbbi bandában az énekesnő a portugál Carmen Susana Simões, Eriksen felesége volt, akinek kifejezetten éteri, angyali hangját a szintén portugál gót metal banda, a Moonspell is szívesen vette igénybe lemezein és koncertjein. Kettőjükhöz csatlakozott aztán Alexandre Ribeiro basszusgitáros (Grog, Neoplasmah) és Ricardo Martins dobos (Papaya, Jibóia), valamint a stúdióban a billentyűs Daniel Knight, aki a brit progresszív brigád, a Messenger tagja is egyben.
Nos, az elképzelés az volt, hogy a hetvenes évek prog-rock és hard rock dolgait (különös figyelemmel a Hammond-hangzásra), Blasphemer jellegzetesen a black metalban gyökerező pengeéles riffjeit és témáit, valamint Carmen Simões lebegős, földöntúli hangját vegyítik össze valamiféle rockos eleggyé. Az érdekes az, hogy ez külön-külön rendkívül jól hangzik és a három összetevőből kettő kombinációja még működne is, de együtt valahogy mégsem akar igazán kikerekedni a produkció.
Az atmoszféra egyből megkapja az embert: van valamiféle misztikus hangulata a daloknak, valahol az olasz Psychedelic Withcraft és a The Order Of Israfel doomos metalja között (ha a svéd Ghost felé keresgélsz, akkor sem tévedsz). Könnyen beugorhatnak az elmúlt évek trendjébe beleillő női énekkel kísért okkult rock csapatok is, de szerencsére az Earth Electric zenéje ennél összetettebb és izgalmasabb.
Egyrészt Blasphemer átkozottul jó témákat hoz: hol szikár metalos riffeléssel, hol meg régi vágású rockos gitármunkával dolgozik és bár szólókat a korong szinte egyáltalán nem tartalmaz, ez nem csökkenti a dalok színvonalát. Külön érdemes még kiemelni Daniel Knight egészen zseniális billentyűs dolgait: a gitár mellett egyenlő mértékben hárul rá a hangzás sűrűségének megteremtése és rendesen helytáll, ami azt illeti. Az Earthrise című tételben (mely az album egyik legelszállósabb darabja) kifejezetten érdekes, a korai Pink Floydot idéző hangszínekkel és -hatásokkal dolgozik.
Tehát zeneileg nagyon is rendben van az igen rövid, mindösszesen harmincöt perces anyag. Azonban az alapkoncepciót vélem elhibázottnak: sajnos Carmen Simões egyébként minden tekintetben varázslatos, gyönyörű hangja egész egyszerűen nem illik bele a dalokba. Lehet, hogy elméletben ez izgalmasnak és újdonságként tűnhetett fel (a Hammond-orgona és a gitárriffek súlyossága mellé egy lebegős női vokál), de a gyakorlatban kioltja egymást a két elképzelés.
A nóták húzásához leginkább egy kemény, érdes férfiorgánum illet volna vagy ha mindenképpen ragaszkodik a zenekar a női énekhez, akkor abból is egy hasonlóan domináns, rockos megközelítésű énekesnő. Így nagyon féloldalas lett az album: állandóan azt hiányoltam, hogy mikor robban be az adott nóta, de a végig álmodozós, visszafogott vokál miatt egyik szerzemény sem tudja kifutni a maga pályáját és nem tud eljutni a kompozíciós csúcsponthoz.
Azonban a zenei tartalom kimagasló színvonala miatt egész egyszerűen nem tudok nyolc pontnál kevesebbet adni a portugál-norvég zenekar bemutatkozására. Mivel a zenekar alapkoncepciója minden bizonnyal nem fog változni, így legfeljebb abban reménykedhetem, hogy az énekesnő valahonnan előrántja a saját Janis Joplin-verzióját és a következő lemezen rendesen odapörköl a kételkedők füle alá.
8/10
