Számtalan olyan metalrajongó van (és nem kevés webzine/szerkesztő/szakíró is egyben), aki szép lassan felhagyott a rockszíntér fősodorhoz leginkább közelálló csapatainak követésével, új lemezeik meghallgatásával, mondván, hogy ezek kiüresedtek, végletesen önismétlővé és kiismerhetővé váltak (ha tetszik, kommercializálódtak). Véleményük szerint értéket kizárólag csakis az underground kiadók hasonló módon underground és jóformán teljesen ismeretlen bandáinál lehet találni, hiszen ezeket még nem rontotta meg a kereskedelmi szemlélet, a népszerűség hajkurászása és a közönségigények erőltetett kiszolgálása.
Ez természetesen végletes vélemény és mint minden véglet, az igazságnak legfeljebb egy vékony szeletét tartalmazza. A teljes művészi szabadság ritkán hoz létre kimagasló színvonalat: kell egy külső fül, kellenek a különböző korlátok és megkötések, hogy az alkotóból kihajtsák az adott pillanatban legjobb produkciót. Másrészt azért, mert valami szélesebb közönségérdeklődéssel találkozik, még lehet a legkiválóbb, legnagyszerűbb zene. A siker, az ismertség, no meg a művészi igény és alkotói szabadság nem egyértelműen feleltethetők meg egymásnak.
Egyik kollégám (akivel egyetértettünk abban, hogy Theodore Sturgeon amerikai sci-fi író örökbecsű aforizmájával élve minden dolog 90%-a hulladék) úgy fogalmazta ezt meg, hogy a metal underground maradék 10%-a mégis sokkal izgalmasabb, mint a fősodorbeli metal kiadók kiadványainak jónak mondott 10%-a. Ez már egyéni ízlés és hozzáállás kérdése, úgy érzem, bár az kétségtelen, hogy kiváló zenéken és albumokon vitatkozni valóban élvezetes (habár teljesen és ködszurkáló módon értelmetlen) tevékenység.
A közönségigény azonban nem csak az előadókat, hanem sajnos a rockkiadványok szerkesztőit is üldözi: olvasottság szempontjából nagyon nem mindegy, hogy miről írunk. Jó előre tudhatja mindenki, hogy egy adott banda új lemezének kritikája mekkora érdeklődésre fog számot tartani és nagyon meg kell gondolni, hogy az annak megírására fordított idő és energia vajon arányban áll-e az olvasóink által mutatott aktivitással. Folytassunk-e kultúrmissziót vagy sem: teljesen ismeretlen zenekarok esetében ennyire egyszerű a kérdés. Nos, én mindig szívesen mutatok be olyan csapatokat, melyek számomra is újdonságot jelentenek és ha ráadásul jók, akkor válik örömmé is a dolog.
A német Naturmacht Productions október 28-án jelentette meg a francia black metal csapat, a Hyrgal bemutatkozó albumát "Serpentine" címmel. A zenekar tíz évvel ezelőtt alakult meg, 2008-ban egy demó kiadásáig jutottak, 2010-ben azonban a banda személyes okokból le is állt, hogy aztán 2016-ban induljon be újra. A Hyrgal trió formájában működik és saját elmondásuk szerint zenéjüket leginkább hazájuk történelmi és kulturális öröksége, valamint az Alpok francia régiójának szellemisége befolyásolta.
Első ránézésre hagyományos black metal bandának tűnnek, azonban ez elég csalóka: a tipikusan károgós ének, az eszement tempóban csépelő blastbeatek és a rengeteg tremolós riff könnyen megtévesztheti az embert. Ugyanis a dallamok már közelebb állnak az atmoszferikus vagy inkább post-black metal zenei világhoz, bár a franciák tényleg a hőskorszakot idéző brutalitással és sebességgel közelítenek a dalokhoz.
Emmanuel Zuccaro tényleg elképesztő, hogy mit üt végig a lemezen: ez ismert jellemzője a stílusnak, azonban a dobos mindig tesz bele valami díszítést, ütemtörést, melyektől nem válik unalmas, egyszerű darálássá a nótahalmaz. Clément Flandrois énekes/gitáros hangja agresszív, feketefémes módra teli dühvel, úgyhogy itt tiszta énekre épülő álmodozós melankóliát a vokális produkcióban ne keressünk.
Számos alkalommal észrevettem, hogy a francia rockbandák esetében - az adott alstílustól függetlenül - sokszor előbújik a sanzonkultúra hatása. Ez tud kifejezetten domináns is lenni, mint például a Wormfood zenekarnál (lemezkritika ITT) vagy halványan felsejlő, mint a Hyrgal példájánál a IV - Représailles című dalban, ahol különösen a középrésznél az énekes előadásmódja, majd a rákövetkező, nyugodtabb, fájdalmasabb dallamok utalnak erre az örökségre.
Az alapvetően gyors, agresszív tempót nagyon okosan tördelik a franciák: a korong egyik legerősebb tétele az V - Aux Diktats de l'Instinct, melyben többszörös ütem- és hangulatváltások találhatóak, ráadásul itt sikerül létrehozniuk azt a depresszív hangulatot, mely keretet ad a lemeznek. Két instrumentális tétel is található az anyagon, melyek közül a nyitó I - L'Appel egészen zseniális a maga népzenés megközelítésével és dinamikusan építkező hangulatával.
A legszebb dallamokat és a legérdekesebb váltásokat tartalmazó szerzemény azonban a záró VII - Etrusca Disciplina, mely az egész album koronaékszere. Itt már sokkal erősebbek a post-black metal hatások: a lassabb tempó és az elmélázósabb, atmoszferikusabb hangulat tökéletes módon mond búcsút a harminchat perces, egészen kiváló bemutatkozásnak.
Egyszerre tradicionális és a legújabb trendeket magába olvasztó tehát a francia Hyrgal lemeze: a francia örökség és hagyományok megjelenítése minden bizonnyal az (általam sajnos nem értett) dalszövegek feladata, mert a dallamokban nem találtam nyomát népzenei hatásoknak (kivéve a már említett instrumentális tételt). A black metal agresszív jegyei korántsem gátolják a hallgatói befogadást, tehát nem egy halál-dögvész-pusztulat jellegű csörömpöléshalmazról van szó, mindannyiunk szerencséjére. Hangulatos, szép dallamokkal teli lemez, erősen ajánlott a színtér kedvelőinek.
9/10
