Lehet-e egy teljes zenei karriert egy másik, legendás és stílusalapító együttes tudatosan és büszkén felvállalt árnyékában leélni? Legfőképpen: van-e ennek bármiféle értelme? A brit Electric Wizard, melynek neve is két Black Sabbath nóta összeforrasztásából jött létre (Electric Funeral és The Wizard), élő példája ennek a tiszteletadáson jóval túlmutató, leginkább egyfajta rajongásként és imádatként jellemezhető megközelítésnek. A november 10-én a Spinefarm Records gondozásában "Wizard Bloody Wizard" címmel érkező kilencedik soralbumuk (kell még valamit mondanom, Ildikó?) mintha valamiféle stagnálást vagy elbizonytalanodást mutatna, melynek következtében először tűnik olybá a csapat, mintha saját magát plagizálná.
Az 1993-ban alakult zenekar a Black Sabbath által feltalált, blues-alapú doom metalt tűzte zászlajára, de a második lemezüktől kezdődően egyre inkább súlyosította azt stoner és sludge elemekkel. Porszívóként búgó-zörgő gitárok, morajló basszusok, belassult, spórolós ütemek, jellegzetes Iommi-riffek: így lehetne talán összefoglalni a britek dalait, melyhez a boszorkányságon, az ördögimádaton, a hetvenes évek horrorfilmjein és a marihuána-rajongáson alapuló szövegvilág párosult.
Ha ez ismerősen cseng, ne csodálkozzunk: a szinte feldolgozás-zenekarként indult együttes maga is hasonszőrű bandák szó szerint ezreit inspirálta, így a kétezres évek második felére egy komplett retro-hullám alakult ki körülöttük. Hirtelen mindenki okkult rockot kezdett játszani, igaz, keveseknek sikerült ezt az atmoszférát hitelesebben visszaadni, mint az Elektromos Boszorkánymester legénységének.
A csapat a 2000-ban kiadott "Dopethrone" koronggal ért a csúcsra: ez a lemez a végtelenségig belassult, gonosz, füstös riffek tárháza, melyből kóválygó fejjel és zúgó füllel tudunk csak kikeveredni. A Jus Oborn gitáros/énekes vezette Electric Wizard se előtte, se azt követően nem tudott még csak hasonlót sem létrehozni. Mára a zenekarvezető maradt egyedül az alapítók közül, de mindegy is: tulajdonképpen ő maga az a varázsló, aki háromévente megkínál minket egy adag stoner/doom metallal.
Eltérően a számtalan követőtől és kópiazenekartól, Oborn nem egy olcsó Ozzy Osbourne-másolat. Hangja inkább illik a kilencvenes évek britpopjához vagy a kétezres évek közepének indie/garázs rockjához: jellegzetesen pimasz, brit módra nyegle vokál ez, a metalhoz sok köze nincs, de talán pontosan emiatt hat érdekesen és frissen. A sátánista, ördögimádó, Lovecraft-ihlette szövegvilág (no meg a videók) inkább viccesek, sem mint rémisztőek és gyanítom, hogy egy-két ... nos, sör elfogyasztását követően kifejezetten röhejesen hatnak.
Az album a bluesos See You In Hell tétellel indul, mely nem több, mint egy korrekt, de nem különösebben forradalmi Black Sabbath-utánérzés (nézzük meg Ozzyék eredeti Iron Man klipjét: meglep még ez valakit?). Szépen sorra érkeznek a hét-nyolcperces, önnönmagukba gabalyodó, abból kikeveredni nem tudó, végeérhetetlenül zúgó-búgó dalmonstrumok, melyek mint a mocsár, lassan, de biztosan magukba szívnak.
Hat szerzemény szerepel a szűk háromnegyed órás anyagon: a leginkább pszichedelikus, elszállt tétel a záró, bő tizenegy perces Mourning Of The Magicians, melynek végén visszatér a See You In Hell főtémája, így adva keretet a korongnak. Ez a dal talán a legerősebb: fokozatosan építkező, erősödő, a végére a klimaxig eljutó nóta ez. Sajnos hasonló színvonalú szám nem igazán szerepel a lemezen: mintha a britek elfelejtették volna azokat a hihetetlenül vészjósló, gonosz témákat és riffeket, melyek az elmúlt tíz-tizenöt évben meghatározták a dalaikat.
Többszöri meghallgatás után sem érzem a varázslatot. Nem nagyon különbözik a "Wizard Bloody Wizard" lemez a trónkövetelők tucatprodukcióitól: a Necromania például egy begyógyult Arctic Monkeys vagy Supergrass szám is lehetne és pontosan annyira félelmetes vagy gonosz is (azaz egyáltalán nem). Még a hangzás is sterilebb, nem annyira koszos, ami persze nem baj, csak éppen mintha a misztikum tűnt volna el a riffek mögül.
Talán túlzás azt mondani, hogy a friss korong az Electric Wizard diszkográfia leggyengébb darabja, de elég közel áll hozzá. Ez persze azt jelenti, hogy a britek még mindig egy szinttel a követők színvonala felett teljesítenek, csak éppen olybá tűnnek, mint az egyszeri kannibál, aki egy lakatlan szigetre vetődött egy szál bicskával a kezében. Szép lassan, szeletenként fogyasztja el saját zenei örökségét az angol csapat, egyelőre a megújulás vagy az újraéledés reménye nélkül.
7,5/10
