Rozsdagyár

CORPSE GARDEN - IAO 269 (2017)

2017. november 06. - Kovenant

cg_cover.jpg

A metalszíntér talán egyik leginkább megmerevedett alstílusa a death metal: rengeteg, gyakorlatilag megszámlálhatatlan banda alkot a keretei között szerte a világon, azaz máig nagy népszerűségnek örvend, de szinte a két kezünkön meg tudnánk számolni azon újabb csapatokat, melyek valóban valami újdonságot hoztak a műfajba. Nos, a lengyel Godz Ov War kiadó november 24-én jelenteti meg a Costa Rica-i halálbrigád, a Corpse Garden harmadik soralbumát "IAO 269" címmel és aki az avantgárddal kacérkodó, merőben szokatlan riffelésű zenére vágyik, az náluk megtalálja a számítását.

Tegye fel a kezét az, aki akár egyetlen Costa Rica-i rockzenekart is meg tud nevezni: bevallom, én még egyről sem hallottam, de szerencsére a Corpse Garden elég három helyett is, mert valami egészen elképesztő, amit itt művelnek. Még megdöbbentőbb a dolog, ha kicsit utánajárunk az együttes történetének: mindig ezzel kezdem, ha ismeretlen csapattal találkozom. Nos, a Costa Rica-iak 2008-ban alakultak, de az alapító tagok közül már senki sincs itt, sőt, az első albumot felvevők közül is alig páran. 

A 2012-es "Burnt By The Light" egy nagyon korrekt, szikár, remek szólókkal teli technikás death metal anyag volt, de ha összehasonlítjuk a mostani produkciójukkal, akkor mintha egy teljesen más zenekart hallanánk. Míg a bemutatkozás megmaradt a normál stíluskeretek között, az "IAO 269" olyan, mintha egy másik, ötmilliárd fényévre lévő galaxisból érkezett volna hozzánk.

A death metal itt már csak valamiféle távoli zenei alap vagy hivatkozás: alig köszönnek vissza ilyesféle riffek vagy éppen vokális megoldások. Talán egyedül a címadó tételben halljuk vissza a jellegzetes pincemély hörgést, de egyébként inkább valamiféle középregiszteres blackes acsarkodást alkalmaz Felipe Tencio Taborda frontember, aki egyébként a korongon végig jelenlevő zörejekért, sampleres zajokért és billentyűs aláfestésekért is felelős.

A Corpse Garden egyik jellegzetessége, hogy a gitárok szólómunkája megszűnt, feladatuk leginkább vagy az akkordbontogatós atmoszférateremtés vagy egyszerűen a zene súlyosságának, sűrűségének megteremtése a morajló, fortyogó, kavargó riffek ledarálásával. A legmeglepőbb, hogy a Carlos Venegas Shing által kezelt basszusgitár vette át sok esetben a szólózás szerepét, mégpedig egészen elképesztő kortárs dzsessz jelleggel. Meg kell mondanom, én ilyet még nem hallottam: invenciózus, egészen zseniális bőgőfutamok sorjáznak a dalok alatt, miközben a dobok is lenyűgözően változatos, ötletes témákat hoznak végig az egész korongon.

A disszonáns riffek gyakran kakofóniába csapnak át, majd a legváratlanabb módon váltanak fejbólogatós, groove-os húzásba: erre tökéletes példa a Death Hex című tétel, melyben az énekes a középrésztől kezdődően mintha valami sámánszertartáson venne részt, egészen az extázisig vagy a delíriumig eljutva a szellemidézésben. Az album egyik legérdekesebb szerzeménye azonban a The Elevenfold Vibration: itt eszembe jutott a Vágtázó Halottkémek misztériumvilága is. A szellem- és túlvilág megidézése, a megszállottság kísérőzenéje ez: egészen zseniális dal, ha ugyan egyáltalán annak lehet nevezni.  

A lemez középtáján egy rendkívül furcsa hangulatú, kántálásokkal és harangjátékkal teli darab foglal helyet, mely mintha egy vallásos körmenetet kísérne: a La Muerte: Principio y Redención (A halál: alapelv és megváltás) hat percben oldja fel az album súlyosságát és egészen földöntúli hangulatát. A csúcspont számomra azonban a két zárótétel képében érkezik: az Expanding The Vision Call akár egy kortárs dzsessz-rock darab is lehetne, mely ismét eljut a teljes kakofóniáig, de mégsem tudunk szabadulni belőle, de nem is kell. Mielőtt végképp elvesztenénk a fonalat, ismét érkezik egy kitekert, disszonáns riff, mely aztán szépen visszahelyez minket a death metal birodalmába.

A kilencedik és egyben utolsó szám, a Loathing pedig egyfajta pszichedelikus, atmoszferikus búcsú, szinte post-black metalos dallamokkal és hangulattal: tökéletes lezárása az anyagnak. Itt megint alkalmunk nyílik megcsodálni a basszusjátékot és ezeket a földöntúli gitártémákat, valamint a zenekar rendkívül tudatos kompozíciós építkezését. 

A kiadó jóvoltából alkalmam nyílt elolvasni a csatolt dalszövegeket is, melyek a kozmikus káosszal, az ősi ezoterikus, kabbalisztikus tudással, az emberi élet értelmetlenségével és jelentéktelenségével foglalkoznak. Tulajdonképpen logikus, hogy egy ennyire elvont zenéhez hasonlóan áttételes értelmezés társuljon: azonban a szövegvilág alapját képező tanok és ideológiák eléggé korlátozzák is a befogadást, hiszen akik nem ismerik és nem mélyedtek el ezekben, azok bizony értetlenül fognak állni már a számcímek előtt is.

Nos, zeneileg ez egy egészen meghökkentően egyedi album: egészen biztosan felkerül az év végi listánkra, mert ilyen összetett, újító death metalt én nem is tudom mikor hallottam utoljára. Számomra azonban a legnagyobb erénye a korongnak, hogy a fentiek ellenére korántsem befogadhatatlan vagy hallgathatatlan, azaz nem egy értelmetlenül művészieskedő vagy brutalizáló zajmassza. Ez mestermű lett, nem kell körülményeskedni.

10/10

cg_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7513193674

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása