Az amerikai, Detroit városából származó Temple Of Void felállása különböző, az underground színtéren jól ismert csapatok tagjaiból verbuválódott még 2013-ban. Mike Erdody frontember igazi jolly jokere a helyi extrém szcénának, mert amellett, hogy az Acid Witch gitárosa (a banda friss albumának lemezkritikája ITT olvasható), a Failed, a Harbinger és a Nuke elnevezésű csapatokban is zenél. Nem tudom, hogy energiáit mennyire forgácsolja szét ez a számtalan projekt, de ha tanácsot adhatnék neki, azt javasolnám, hogy a Temple Of Void karrierjét állítsa erőfeszítéseinek fókuszába, mert magasan ez a legizgalmasabb és legéletképesebbnek tűnő formációja.
A brigád bemutatkozása, a 2014-es "Of Terror And The Supernatural" egy Lovecraft által ihletett szövegvilágú, death metallal átitatott doom album volt, mely számos év végi toplistára is felkerült. Az idén, július 28-án a Shadow Kingdom Records gondozásában megjelent folytatás, a "Lords Of Death" egy ízig-vérig régivonalas death metal album, mely azonban rendkívül súlyos doom atmoszférájával egészen egyedi hangulatot áraszt.
A Temple Of Void zenéjének középpontjába a mindenható riffet állítja: minden daluk alapja ez, minden ebből indul ki, minden erre épül az amerikai csapatnál és bizony az Alex Awn-Don Durr páros valami olyan eszement minőségben szállítja a középtempós döngöléseket, hogy csak győzzük elég nyakcsigolyával. Ezeket bolondítják meg aztán a nótákban rendre érkező furcsán disszonáns vagy éppen akusztikus elszállásokkal, illetve szólókkal, melyek valamiféle túl- vagy másvilági jelleget kölcsönöznek a szerzeményeknek.
A másik egyedi tényező Mike Erdody elképesztő mélységekből feltörő, kíméletlenül szenvtelen bömbölése. Néha kifejezetten félelmetes, amit a frontember produkál: olyan extra feszültséget teremt az előadásmódja a dalokban, melyeket meg sem próbál a csapat dallamokkal feloldani. A Temple Of Void death metalja nem valami szofisztikált, technikai értelemben kimagasló mestermű, nem a kifinomultságával végzi ki hallgatóját a csak egy Hercule Poirothoz fogható mesterdetektív által felderíthető módszerrel: a brigád eléd áll az utcán és letaglóz egy bunkósbottal. Pusztán a riffek erejével, a mázsás basszusalapokkal és a pokoli, brutális vokállal üt ki, de azért ha kell, megmutatják, hogy tudnak ők egészen más húrokat is pengetni.
Ennek legjobb példája a hétperces, szinte epikusan összetett Graven Desires című tétel: a végére beérkező tiszta ének, a nyitó post-punkos, post-rockos, szinte darkos, majd a zárásra valamiféle sludge metal durvulattá váló gitártémák mind-mind jelzik, hogy a Temple Of Void kiváló zenészekből áll, akik messze a stílus határain túlról is képesek és hajlandóak beemelni egészen más elemeket is zenéjükbe. Ahogy mindig lenni szokott, a banda pont azokban a nótákban tud vibrálóan érdekessé válni, melyekben mernek elszakadni az adott stílus sémáitól, megszokott és jól bejáratott megoldásaitól. Pontosan ez a szerzemény az, mely utat mutathat a Temple Of Void számára a harmadik album kapcsán: merre érdemes elindulni, milyen hatásokat lehet bevonni hézag nélkül a produkcióba.
Hagyományosabb, de fifikásan zúzós riffel érkezik a The Hidden Fiend című tétel, illetve a korong leggyorsabb és leggonoszabb dala, a The Gift, melyben Jason Pearce dobos üt emlékezeteset, főleg a középrésztől kezdődően. Az A Watery Internment című szám pedig azt mutatja meg, hogy egy, az évtizedek során agyonjátszott stílusból is ki lehet hozni még valami újat, ha más szempontból nem is, pusztán a csupasz lendület és brutalitás okán.
Sok helyen elmondták már, többek között zenészek is, hogy a korlátok pont, hogy nem akadályozzák az alkotást, hanem keretet szabnak annak és a kreativitás a határok feszegetésében tud kiteljesedni. A Temple Of Void iskolapéldája ennek: egy adott extrém stílus szállásterületén dolgoznak, maximálisan tiszteletben tartva a nagy elődök munkásságát, de egyrészt azt tökélyre fejlesztették, másrészt azonnal megkülönböztethető saját hangulatot, zenei világot hoztak létre. Harminchét percnyi agresszió és súlyos, pusztító atmoszféra: a mindenféle elvont művészieskedést és elvetélt kísérletezgetést mellőző "Lords Of Death" nagyon komoly, sötét korong album lett, a maga műfajában az év egyik legjobbja.
9,5/10
