Az év vége felé még szemezgetünk azokból a lemezekből, melyek méltatlan módon kerülték el figyelmünket, de mindenképpen megérdemlik a velük való törődést. A Season Of Mist kiadó anyagainak jó 80%-a kiemelkedő és abszolút újító jellegű zenéből áll (a maradék 20% viszont rettenetes is tud lenni, de hasonló aránnyal nem nagyon találkozhatunk más istállók esetében és különben is, ekkora merítésbe ez is belefér), aminek egyik legjobb példája a svájci Impure Wilhelmina július 7-én megjelent "Radiation" című hatodik soralbuma.
Mivel a zenekar teljesen ismeretlen volt előttem, egészen megdöbbentem, hogy immár huszonegy éves pályafutás áll mögöttük. 1996-ban kezdték, mint hardcore punk együttes, de a 2008-as "Prayers And Arsons" című korongjukkal kezdtek el igazából azon az úton elindulni, melyen a mostani kiadvánnyal értek be. A mai Impure Wilhelmina leginkább egy post-rock/post-metal csapat, melyben benne van a melankólia, a doom reménytelen kilátástalansága, de leginkább meglepő módon a korai nyolcvanas évek brit post-punk bandáinak (The Smiths, Joy Division, The Cure) hangulata és dallamvilága.
Bár ma valóban a stíluskeveredések és -vegyítések korát éljük (szinte versenyt futnak a feltörekvő együttesek abban, hogy melyikük tud még bizarrabb elegyet kifőzni a legkülönbözőbb hatásokból), a svájciak meglepő módon valami olyasmit hoztak létre, ami tényleg nem létezett korábban, ráadásul egységesnek, kiforrottnak is tűnik, továbbá izgalmas és érdekes a produkció. A zenekar mindig Michael Schindl énekes/gitáros/dalszerző csapata volt: a húsz év alatt sokan megfordultak körülötte, de a brigád átlagban három-négyévente kihozta aktuális anyagát, melyeket sorba állítva igen szépen megfigyelhető a zenei fejlődésük.
A brit post-punk csapatok melódiáit egyértelműen Michael Schindl előadásmódja, orgánuma és többszörözött vokáljai, refrénjei csalják elő: a frontember annyira magáévá tette ezt a jellegzetesen brit, fojtott torokhangot, hogy simán hozza Paul Heaton (The Housemartins, The Beautiful South), Ian Curtis (Joy Division), de leginkább Morrissey (The Smiths) énekstílusát, manírjait és atmoszféráját.
A gitárok jórészt az aláfestő akkordokat játsszák az éneksávok alatt, azaz a metalban megszokott riffekről itt nincs szó: a vokál áll a középpontban, csakúgy mint a nyolcvanas évek pop-rockjában. Azonban a dalok mindig kicsavarodnak egy sötétebb, súlyosabb, néha disszonánsan doomos témába, melyből aztán ismét visszaérkezik a szerzemény a könnyedebb, szellősebb énekig. Ez a séma gyakran visszaköszön: a főtémától idegen gitárkalandozásoknak hála a metalrajongók is találhatnak itt szeretnivalót, míg az álmodozósabb post-rock kedvelői is elégedettek lehetnek.
A melankólia, a kicsit depressziós mélázgatás tökéletesen illik a brit énekstílushoz, bár a zenekar gyakran téved az újabb kori Katatonia által feltérképezett vizekre. A gitártémák és -rétegek tömkelege olyan sűrű tud lenni az Impure Wilhelmina dalaiban, hogy gyakran szinte már progresszív metalba hajlik a dolog, akárcsak a svédek legutolsó albumánál. Mindenesetre korántsem unalmas a lemez: a svájciak túlságosan jó dalszerzők ahhoz, hogy a post-rock/metalban bevett végtelenített, repetitív riffelésbe fulladjon a dolog.
Ami azonban a legfontosabb, hogy a csapat mer érzelmekkel teli dalokat írni. Elszoktunk már ettől: manapság a metal vagy a felvizezett, ezerszer hallott retro-trendek kliséit játssza újra vagy lélektelen, gépies, a zeneiségtől a lehető legtávolabb eső digitális darálást hozza, de még inkább az éppen aktuális trendekre ül rá. Az Impure Wilhelmina a mindennapok problémáiról, érzéseiről ír dalcentrikus megközelítéssel, ráadásul kifejezetten dallamos számokat.
A manapság rendkívül felkapott post-(black) metal trendből nyolcvanas évek eleji brit post-punk hatásaival kilógó, de esztétikájában mégis ahhoz sorolódó svájciak lemezét mindenkinek ajánlani tudom, aki szereti a tiszta, kifejező éneket és a kifejezetten fülbemászó melódiákat. Az év egyik legkellemesebb meglepetése.
9/10
