A svéd Watain számomra mindig is azok közé a black csapatok közé tartozott, akiknél bár felismerhető az, amit csinálnak, meg ahogy csinálják, viszont minden albumon van valami olyan csavar, amelytől mégis teljesen kiszámíthatatlanná válik az egész. Az a különleges ebben a főleg extrém koncertjeiről elhíresült brigádban, hogy szerintem egyszerűen képtelenek megcsinálni két ugyanolyan albumot. Tény, hogy a "Trident Wolf Eclipse" még csak a hatodik sorlemezük, de már most várom a hetediket. Hogy miért? Alább megtalálod a választ.
Ami már első körben megdöbbentett, az az, hogy az album hosszra alig több, mint negyven perc. Az eddigi lemezek rendre elérték a nagyjából hatvan percet, de volt ami még több is volt. Ez nem hiba csak feltűnt. Elég erős az anyag felütése, a nyitó Nuclear Alchemy le sem tagadhatná, hogy egy ízig-vérig Watain dal. Komoly húzása van, még koncertkezdésnek is tökéletes lenne. Véleményem szerint akár a "Lawless Darkness" albumra is felkerülhetett volna. Ugyanez áll, a Sacred Damnation-re is. Fantasztikus az alapriff, és szerintem az egyik leghangulatosabb tételük az elmúlt öt-hat évből.
Az album számomra legerősebb dala a korong közepén elhelyezkedő A Throne Below. Black metal rajongóknak instant kedvenccé válhat. Olyan lüktetés és atmoszféra áramlik minden pillanatából melyet nagyon rég éreztem black anyagon, egy tökéletes összefoglalója az albumnak. Igazából két dalt leszámítva csak remekbe szabott nótákkal találkoztam a lemezen.
Az egyik a Teufelsreich, ami nekem valamiért többszöri hallgatásra sem jött át. Valahogy túl szimplának tűnik, de itt lehet hogy én nem vagyok elég trve. A másik a záró The Fire Of Power. Ez a dal a lemez közepére okés lenne, de katarzisnak nem elég. Jól kezd, viszont a végére elfogy. Pedig nem egy hosszú dal, kevesebb mint öt perc, mégis úgy a feléig érezni benne az erőt.
A zenészek oldaláról minden a legnagyobb rendben: H (Håkan Jonsson) dobtémái a szokásos maga színvonalon horzsolnak. A Towards The Sanctuary tételben akkorát dobol, mint talán eddig soha. De a Csihar Attilával készült Ultra című dalban is hallhatunk jó néhány masszív ütemet.
P (Pelle Forsberg) gitározása szerintem mindig is a csapat egyik legerősebb pontja volt. Valahogy ráérez arra, hogy pontosan mit is szeretne hallgatni a közönség. Elég feszes a játéka ahhoz, hogy egyből beleüljön az ember fejébe egy-egy riff, viszont nem annyira tolakodó, mint sok más feketefém bárdistáé. Elég csak rámutatni a nyitó dalnak a riffjeire és máris érzi az ember, hogy P megint csúcsformában volt. De említhetném a Furor Diabolicus témáit is: egytől egyig csillagos ötös minden, amit lepenget benne.
E (Erik Danielsson) számomra mai napig bérelt hellyel rendelkezik a legjobb extrém metal énekesek listáján. Karakteres, erős a hangja és meg vannak benne azok a finomságok, melyek miatt nem csak egy sokadik károgós varjú lesz, hanem már az első néhány hang alapján megmondod, hogy ez nem is lehet más, mint Erik. És nem mellesleg a basszerjátéka is masszív alapot szolgáltat ennek a sátánpozitív, rituális hangulatú muzsikának.
A egyetlen, ami feltűnt, hogy mintha szövegei most egy kicsivel kevésbé lennének költőiek. Inkább direkt megfogalmazású mantrákat tartalmaz ez a negyven perc, de ez inkább előnyére válik az egésznek, már csak a zene nyersebb mivolta miatt is.
Több olyan véleményt is hallottam, hogy jó ez az album, viszont a felétől elégé leszálló ágba vált. Nos, ezzel nem tudok egyetérteni. Ez egy remekül felépített album és bár van rajta egy-két nem annyira működőképes dal, azok sem kifejezetten rosszak, szimplán csak az én ízlésemnek sokszor vagy unalmasak vagy kommerszek. De ha az album nagy átlagát nézem, akkor ez bizony a 2014-es "The Wild Hunt" korongnak a méltó örököse és nagyon remélem, hogy minél előbb kapunk egy folytatást és még ennél is jobban remélem, hogy minél előbb kapunk egy magyar koncertet is. All Hail, Watain!
9/10
