Sátán Sátán hátán. Bár, ez egy szekszárdi punkegyüttes nagylemezének a címe, de jobban illene az 1998-ban megalakult svéd black metal formáció, a Watain összmunkásságára. A stockholmi ördögfiókák nem csak szimplán sátánisták, a polgárpukkasztást is mesterfokon művelik, mondhatni előszeretettel riogatják a jónépet: disznóvérrel öntözgetik a gyanútlan(?) rajongókat koncertnek álcázott sötét szeánszaikon, rothadó állattetemekkel dobálják meg őket, stb. Ugye, milyen édes?

Az egyszer szent, hogy Watain-koncertre utam bíz' nem vezet, mert a mindennapi kenyerünk helyett a nekem szánt macskatetem vágja őket szemen. Viccet félretéve, a feketefém még oké, viszont kinőttem én már az efféle, bohóckodásnak is csak jóindulattal nevezhető adok-kapokból. Na de nézzük akkor, hogy mi van a muzikális oldallal, merre billen vajon a mérleg nyelve?

Az a helyzet, hogy míg egyesek a hallgathatatlan muzsikájuk palástolásaként alkalmaznak látványos színpadi show-elemeket, a Watain a tetemhajigálásos mutatványaival maximum csak belerondít az igényesen megkomponált szerzeményeinek előadás-sorozatába. Nem mondom, hogy nem hallottam még jobbat ebben a műfajban, de az biztos, hogy középszerűnek egyáltalán nem nevezhető a banda produkciója.

A Watain a feketefémet az eredeti recepttől csak kis mértékben eltérő módon játssza: az ősök által lefektetett alapokra több súlyt és több dallamot pakolnak, de nem kacérkodnak más műfajokkal, nem tágítják a kereteket. Április 29-én jelent meg a hetedik sorlemezük a Nuclear Blast gondozásában, a "The Agony & Ecstasy Of Watain".

Mondhatni, egyfajta szónikus pusztítás a nyitótétel (Ecstasies In Night Infinite) berobbanása: lelki szemeim előtt már látom a koncerteken előadott dal közben elkövetett ocsmányságokat, amelyre ez a vadállat szerzemény ösztönzi az ördögi feketefémtől megvadult rajongókat és imádott zenészeiket. Grandiózusabb, letisztultabb formában támad a következő, The Howling című tétel: már-már slágeresként hat az előző dalhoz képest.

A Serimosa még dallamosabb alakot ölt, igaz, oly sötét atmoszféra lengi körül, hogy szinte érezni lehet a gonosz közelségét. Lassabb, kimértebb, meglepően nagyívű kompozíció. A Black Cunt sem az a tekerős fajta, ebben is a zenei oldal kerül előtérbe. A Leper’s Grace alatt viszont már jobban beletaposnak a gázpedálba, igaz, csak módjával.

A Not Sur Nor Man Nor God című zongorás átvezető csodaszép melódiákat vonultat fel, ebből bontakozik ki a Before The Cataclysm: a groteszk átmenet összezavarja egy kissé a hallgatót, de aztán hamar visszaállít minket a banda a sötét oldalra. Női énekkel (is) és atmoszferikus lebegéssel operál a következő tétel, a We Remain. Monumentális feketefém ez a javából.

Sokat fejlődött a banda a megalakulásuk óta, de igazából sosem játszottak rossz zenét. Egy biztos: az új korong talán az eddigi legnagyobb dobásuk. Jó anyag, nem kell hozzá disznóvér, csak nagy hangerő és egy black metalos szomszéd.

10/10