Bár én sem vagyok megveszekedett rajongója a modern rock/metal színtérnek, sőt, elég sok mostanság fősodorbeli metalcore csapattól egyenesen falra mászok, no, nem azért, mert divat utálni, hanem mert az én ízlésvilágommal egyszerűen ez már nem összeegyeztethető, azt képtelen vagyok felfogni, hogy a kaliforniai Black Veil Brides mivel érdemelte ki azt a gyűlölethullámot, melyet kénytelen elviselni lényegében létezése óta.
Tény, kezdetben eléggé extrémen néztek ki, valahol tényleg egy újhullámos goth és egy '80-as évekbeli glam metal csapat keveréke voltak külsőre, és a zenéjük is a könnyen befogadható, dallamos, főleg tiniknek szóló muzsika volt, de ezeket a dolgokat nem érzem akkor bűnnek, amiért egyesek konkrétan a csapat feloszlását követeljék. Ráadásul annak fényében, hogy a 2014-es, simán csak "Black Veil Brides" címre keresztelt albumuk már egy jóval érettebb, hogy úgy mondjam, sötétebb, komolyabb képet mutatott. És most négy évvel később itt van a folytatás, ami tovább győzködi a tamáskodókat.
A formula lényegében semmit nem változott 2014-hez képest, viszont aminek örültem, hogy talán minden eddiginél változatosabb lett. A rövidke intróként szolgáló Incipiens Ad Finem után a nyitó The Last One egy energikus, inkább hard rockos tétel, fülbemászó dallammal és kórussal. Ezután egy szokványosabb BvB dal következik a Wake Up képében. Ez a dal akár még a 2011-es "Set The World On Fire" lemezre is felfért volna: húzós, kifejezetten közönség-énekeltetős dal, főleg az eleje okán.
Megjegyzendő még a The Outsider, mely egy hagyományosabb heavy metal dal, de olyan refrénnel megtámogatva, amit már a második hallgatásnál az ember akaratlanul is dúdol magában. Az ezt követő Dead Man Walking a lemez leghosszabb nótája, több mint nyolc perc, és ez valamilyen szinten a kárára is válik, egy idő után elég fárasztó.
Most is került pár zúzósabb tétel a korongra, persze ezek is ilyen önmagukhoz képest zúzósak. Nagyszerű példa erre a My Vow, melyben megkockáztatom, egy kis retro speed metal érzés is található. A lemez címadója abból a szempontból kakukktojás, hogy a szokottnál is melodikusabb, emiatt egy kicsit ki is lóg az albumról. Természetesen rajta kívül is van dallamos tétel, például a Ballad Of The Lonely Hearts, de az is kap valami gellert a vége felé, a Vale viszont végig ugyanolyan marad.
Na most, azt állítani, hogy a BvB zenészei tehetségtelenek, szerintem nettó ostobaság vagy irigység, ez szabadon választható. Maguk a témák nem a legkomplexebbek, viszont nincs kettő ugyanolyan, és mindegyik rendelkezik egy igen sajátos hangulatvilággal, mellyel viszont tényleg inkább a tini korosztály tud a legjobban azonosulni, de ezzel érdemi baj nincs. Jake Pitts és Jinxx helyenként nagyon erős riffeket játszanak, valamilyen szinten rutinból, de az ilyen típusú zenénél ez még elfogadható, itt igazából nincs is szükség eszméletlen virgákra és kéttonnás riffekre. Nem mellesleg a szólók is elég ízesek, nem a bonyolult fajták, inkább a kötelező, de kellemes színezés a szerepük.
Az Ashley Purdy - Christian Coma páros kellőképpen erős, de nem tolakodó alapot biztosít, előbbi basszusjátékával, utóbbi ezúttal valamivel visszafogottabb dobjaival. Tudom, Christian soha nem volt se Paul Bostaph, se Mike Portnoy, de most valahogy mégis lágyabbnak tűnnek a dobtémák, mint eddig.
Andy Biersack viszont most nem ütött akkorát énektudásával, mint korábban. Egy-egy vokáltéma borzasztóan harmatosra sikerült, ráadásul ezek vannak többségben. Nem azt mondom, hogy csak ilyenek vannak az egész korongon, de olyan igazán bombasztikus és jól kitalált dallamok most nem nagyon vannak, ha meg igen, akkor is nagyjából egy-két sor erejéig tartanak. Nem katasztrófa, de többre számítottam.
Ez az album egy jól behatárolható rétegnek készült, ebből fakadóan az ős-Cannibal Corpse meg Mayhem rajongók valószínűleg messziről el fogják kerülni, viszont némi nyitottsággal és felfedezni vágyással bőven tudom ajánlani ezt az anyagot. Amire kitalálták, arra nagyszerűen megfelel. Sajnos azonban vannak olyan hiányosságai, melyek miatt számomra például a vége felé már annyira nem volt izgalmas.
Ebben közrejátszott mind a gyengébb ének, mind a kiirthatatlan tudat, miszerint ez annyira korosztályos zene, hogy nem tartom valószínűnek, hogy a cikk megírása után túl gyakran fogom elővenni. Ettől függetlenül ami jó benne, az nagyon jó, ami működik, az nagyon jól működik, és végtére is ez a lényeg. Korrekt album lett a "Vale", mely sajátos közönségnek készült, és ők imádni fogják, a többieknek meg azt tanácsolom, hogy egy pár dal erejéig azért adjanak egy esélyt a dolognak, bukni nem fognak rajta.
7/10
