A nyolcvanas évek a pop/rockzenében egészen kivételes időszakot jelentettek: tulajdonképpen ez volt az utolsó olyan éra, melyben a könnyűzene valós művészi igénnyel lépett fel, ráadásul ezek a kísérletek sok esetben egészen elképesztő sikerrel is jártak. Bár az art-rock gyökerei egészen a hatvanas évekig nyúlnak vissza, mégis a nyolcvanas években jöttek létre azok a lemezek és dalok, melyek amellett, hogy emblematikus lenyomatai és csúcsteljesítményei is a korszaknak, egyben le is zárták a műfaj művészi ambíciókkal teli aranyéveit.

A kilencvenes évek már a dekompozícióról szóltak, a kétezres évek pedig az egyre gyorsuló technikai fejlődés és a rövidülő termékéletciklusok miatt gyakorlatilag a könnyűzene alkotóművészeti ágát ipari műveletté vagy éppen szabadidős hobbitevékenységgé, az előadó-művészeti részét pedig cirkuszi attrakcióvá változtatták.

A mából visszatekintve egészen megdöbbentő, hogy az avantgárd, a kísérletező, a tömegízléssel tudatosan szembemenő, de azért a populáris stílusjegyeket óvatosan magába olvasztó albumok és dalok milyen kereskedelmi sikereket érhettek el. A nyolcvanas években a művészi színvonalú pop-rockzene oly mértékben uralta a slágerlistákat, ami ma már elképzelhetetlen. Összeállításunkban azokat az előadókat és lemezeket gyűjtöttük össze, melyek egy teljes évtized aláfestőzenéjeként szolgáltak.

Talking Heads - Remain In Light (1980)

Az amerikai art-rock leghíresebb zenekara, a New Yorkban alkotó Talking Heads még 1975-ben jött létre: művészeti főiskolára járó diákok (a skót születésű David Byrne gitáros-énekes, Chris Frantz dobos, Tina Weymouth basszusgitáros) alapították, akikhez nem sokkal később csatlakozott Jerry Harrison billentyűs is. Első fellépésükön a Ramones előzenekaraként játszottak 1975-ben a legendás CBGB-klubban. A kezdeti évek a post-punk jegyében teltek, de fokozatosan építettek be zenéjükbe újhullámos, art-rock és avantgárd elemeket is.

1978-ban találkoztak a brit Brian Eno producerrel, aki jelentős befolyást gyakorolt rájuk és végül vele készítették el 1980-ban a "Remain In Light" című negyedik soralbumukat. Bár a nyolcvanas években fokozatosan fordultak a popzene irányába és későbbi albumaikkal világszerte hatalmas sikereket arattak, a "Remain In Light" korongot tartják pályájuk főművének, a Once In A Lifetime című dal pedig az életközepi egzisztenciális válság sírós-röhögős himnusza lett amellett, hogy több alkalommal szavazta meg a szakma minden idők legjobb klipjének is.

Roxy Music - Avalon (1982)

AZ 1971-ben létrejött angol Roxy Music frontembere és fő dalszerzője Bryan Ferry volt, aki a zenekara mellett rendkívül sikeres párhuzamos szólópályát is kiépített. A csapat egyik alapítója a fentiekben már említett Brian Eno billentyűs volt. Az eredetileg glam/art-rock együttesként induló Roxy Music jelentős hatással volt a brit punkmozgalomra, majd a későbbiekben az újhullámra is.

A hetvenes évek második felétől fokozatosan fordultak rá a popzenére, művészi igényességükből azonban semmit sem feladva. Utolsó albumuk, az 1982-es "Avalon" lett egyben legsikeresebb kiadványuk is, a More Than This című slágerük pedig legismertebb szerzeményük. A dal a 2003-as Sofia Coppola által rendezett Elveszett jelentés című filmdrámában is szerepet kapott az egyik kulcsjelenetben és kelt így új életre: Bill Murray karaktere énekli a japán karaoke-bárban a Scarlett Johansson által alakított Charlotte-nak és a szereplők itt ébrednek rá arra, hogy mit is éreznek egymás iránt.

Yes - 90125 (1983)

A hetvenes évek progresszív rockjának egyik alapítója és atyaúristene, a brit Yes az évtizedfordulóra komoly válságba került: több alaptagja is kilépett (Jon Anderson énekes és Rick Wakeman billentyűs), így egy teljesen új tagsággal készítették el az egyébként remekül sikerült "Drama" korongot. Ez azonban nem találkozott a rajongók ízlésével és így a csapat rövidesen bejelentette feloszlását. Alan White dobos és Chris Squire basszusgitáros azonban új projektbe kezdett a dél-afrikai Trevor Rabin gitárossal és a zenekarból még 1971-ben kilépett Tony Kaye billentyűssel. Mivel megfelelő énekest nem sikerült találniuk, megkeresték Andersont, aki kötélnek állt, így ezzel a felállással élesztették újjá a bandát.

Az 1983-ban megjelent "90125" című korong radikálisan szakított a hetvenes évek hangzásával: modern, pop-rockosabb, de egyben jóval slágeresebb és befogadhatóbb zenét tartalmazott a lemez, mely világszerte hatalmas sikert aratott és a Yes legnagyobb példányszámban elkelt kiadványa lett. Emellett művészi megközelítésével és zeneiségével köröket vert pályatársaira is.

The Police - Synchonicity (1983)

1983-ra a brit The Police a szakma szerint a világ legnagyobb rockzenekarává nőtte ki magát. Az 1977-ben Londonban megalakult csapat volt az első, a post-punkból kinőtt újhullámos banda, mely globális népszerűségre tett szert. A sors iróniája, hogy 1983-as, a teljes áttörést megvalósító "Synchonicity" lemezük (rajta az Every Breath You Take című gigaslágerrel) egyben az utolsó soralbumuk is lett, mert a siker és főleg Sting egyéni zenei ambíciói szétrobbantották a zenekart.

A korong számtalan szakmai listára rákerült, beválasztották a nyolcvanas évek és minden idők legjobb anyagai közé is. A "Synchonicity" a tökéletesre csiszolt pop-rockzene egyik csúcsa, melynek sikerült megőriznie a punkzenei gyökereket is.

David Bowie - Let's Dance (1983)

A rockzene örökké megújuló kaméleonja, a brit David Bowie számára nem alakult túlságosan jól a hetvenes évek vége. Az 1979-es "Lodger" című albumát (mely a kísérletezős Berlin-trilógia utolsó darabja volt) teljes érdektelenség fogadta, egyetlen TOP10-es slágert eredményezett és kritikai fogadtatása sem volt kedvező, ráadásul házassága is tönkrement. Az 1980-as "Scary Monsters (And Super Creeps)" révén visszatalált rockosabb, nyersebb hangzásához és sikerült is helyreállítania népszerűségét.

Azonban még maga az előadó sem volt felkészülve arra a sikerre, mely az 1983-as "Let's Dance" című korongot kísérte. A címadó tétel, a China Girl, valamint a Modern Love című dalok is világslágerekké váltak, Bowie pedig egy teljesen új közönség és generáció számára lett bona fide popsztár. Bár a lemez zeneileg teljes szakítást jelentett a hetvenes évek második felének experimentális irányával, természetesen az intellektuális mélység így is megvolt a dalokban. A nyolcvanas évek Bowie számára egyértelműen a pop vonzáskörében teltek és csak a kilencvenes években sikerült ismét váltania az elektronika felé fordulva.

Don Henley - Building The Perfect Beast (1984)

A nyolcvanas évek egyik legikonikusabb dala és klipje váratlan irányból érkezett: senki sem kapcsolta volna össze az amerikai rockzene hetvenes évekbeli gigászának, a The Eagles együttesnek az alapítóját, énekes-dobosát, Don Henley-t az art-rockkal, egészen 1984-ig legalábbis. A minden idők egyik legnépszerűbb zenekaraként működő anyabanda 1980-ban feloszlott, a tagok szólópályára léptek. Henley is így tett: 1982-es bemutatkozása sikeres is lett, de az 1984-es második soralbuma, a "Building The Perfect Beast" lett végül a magnum opusa. 

A lemez a Tom Petty And The Heartbreakers zenészeinek segítségével készült, de számos nagy név is közreműködött a felvételek során (Lindsay Buckingham, Belinda Carlisle, Steve Porcaro, stb.). A végeredmény egy olyan zseniális korong lett, melynek első fele személyes-magánéleti témákat dolgoz fel, míg a második a korabeli Amerika aktuális eseményeit és problémáit boncolgatja.

Mindent vitt azonban Tom Petty gitárosának, Mike Campbellnek a szerzeménye, a The Boys Of Summer, melyhez Jean-Baptiste Mondino francia divatfotós és kliprendező készített emlékezetes, fekete-fehér videót, mely az 1985-ös MTV Video Awards négy fődíját hozta el. A dal és a klip egyszerre szól a fiatalság elmúlásáról, egy szerelmi kapcsolat végéről, a veszteségről és a továbblépésről, de oly módon, melyet azóta sem tudott megközelíteni egyetlen rockzenész sem. 

Kate Bush - Hounds Of Love (1985)

Kate Bush karrierkezdete legendás: David Gilmour, a Pink Floyd énekes-gitárosa egy közös családi baráton keresztül véletlenül meghallotta az akkor tizenhat éves lány amatőr demófelvételeit, melyek annyira megtetszettek neki, hogy állta a profi stúdiós munkálatok költségeit. Az így elkészült szerzemények hallatán az EMI azonnal kétéves lemezszerződést kötött az angol előadóval, de két évig pihentette az albumkiadást. Bush szerint azért, nehogy más kiadó is érdeklődhessen és jobb feltételeket kínálhasson.

Kate Bush volt az első olyan női előadó, aki gyakorlatilag berobbantotta az alternatív rock férfiak dominálta világának kapuját társai előtt: nélküle nehezen képzelhető el például Tori Amos, k.d. Lang, Alanis Morissette, Björk vagy éppen a Florence + The Machine karrierje. Teljesen kiszámíthatatlan, stílusokat átfogó pályájának talán legtökéletesebb alkotása az 1985-ben kiadott "Hounds Of Love": legsikeresebb lemeze lett és azóta is szinte az összes szakmai szavazáson rendre bekerül minden idők legjobb rockalbumai közé.

Tears For Fears - Songs From The Big Chair (1985)

A két gyermekkori barát, Roland Orzabal és Curt Smith által 1981-ban megalapított brit banda, a Tears For Fears egy amerikai pszichiáter, Arthur Janov pszichoterápiás módszere után kapta a nevét, sőt, az első két albumuk dalainak jó része is erről szólt. A szinti-pop duóként induló zenekar fokozatosan tért át a gitáralapú pop rockra és már második lemezükkel elérték pályafutásuk és kreativitásuk csúcsát. Az 1985-ös "Songs From The Big Chair" tulajdonképpen egy non-stop slágergyűjtemény, mely a nyolcvanas évek hangulatát és életérzését minden más csapatnál jobban ragadta meg.

Curt Smith a kilencvenes évek elején kilépett az együttesből, Orzabal egyedül vitte tovább a zászlót, igaz, hogy egyre kisebb sikerrel (bár az általa készített két stúdióanyag is kitűnő), de a kétezres évek elején kibékültek, Smith visszatért, 2004-ben jelentkeztek új lemezzel és azóta is együtt dolgoznak és rendszeresen koncerteznek.

Talk Talk - The Colour Of Spring (1986)

A brit Talk Talk zenei pályája és fejlődése talán a legérdekesebb a listánkon szereplő előadók közül: 1981-ben alakultak meg szinti-pop csapatként, első két albumuk ennek a stílusnak a jegyében fogant, több daluk is sláger lett szerte Európában (Such A Shame, It's My Life), azonban már ezekben is megfigyelhető volt Mark Hollis énekes-dalszerző szokatlan, a pályatársaiktól teljesen elütő személyisége, énekhangja és előadásmódja. 

Az 1986-os "The Colour Of Spring" lemezük gyökeres váltást hozott: elhagyták a szintetizátorhangzást és hagyományos rockhangszerelésű, de a kor esztétikájától teljes mértékben elütő anyaggal jelentkeztek. A korong lett legnagyobb sikerük kísérletezős, a hagyományos popkereteken gyakran túlmutató szerzeményeivel. Az áttörés révén az EMI nagyobb költségvetést és szabadabb hozzáállást engedélyezett a banda számára, mely egyre távolodott a popzenétől: 1988-as, majd végül az utolsó, 1991-es lemezük leginkább avantgárd post-rocknak nevezhető, pszichedelikus, hosszú jammelésekből létrejött tételeivel. Maga a post-rock kifejezés is rájuk vonatkozóan született meg és a szó jól tükrözi a kritikusok tanácstalanságát a Talk Talk zenéjével kapcsolatban.

A kiadó természetesen rendkívül ellenségesen viszonyult ehhez a zenei fejlődéshez: folyamatos veszekedések, majd pereskedések következtek, de végül sikerült kiszabadulniuk az EMI szorításából és a Polydor Records-hoz szerződtek utolsó lemezük megjelentetéséhez. 1992-ben Hollis feloszlatta az együttest, hogy a családjára koncentrálhasson, de ebben az is közrejátszott, hogy az állandó jogi csatározások felőrölték a bandát. A zenekarvezető 1998-ban jelentette meg egyetlen szólóalbumát, aztán végleg hátat fordított a zenei életnek. 

Peter Gabriel - So (1986)

Peter Gabriel 1967-ben alapította meg iskolatársaival a progresszív rock egyik legnagyobb hatású csapatát, a Genesist. Énekesként és fuvolásként hat soralbumot készített az egyre népszerűbb zenekarral, majd 1976-ben szólópályára lépett. Miközben anyabandája Phil Collins vezetésével világsztárrá vált, Gabriel első négy lemeze - bár a szakma elismerését kiváltotta - nem hozott áttörést, néhány kisebb slágertől eltekintve (Solsbury Hill, I Have The Touch, Shock The Monkey).

Azonban az 1986-ban kiadott ötödik korongja, a "So" hatalmas világsiker lett. Gyakorlatilag minden egyes dala felkerült a slágerlistákra, ráadásul a teljes videoszakmát fenekestül felforgató klipek is készültek a kislemeznótákhoz. A "So" minden ízében hibátlan, tökéletes art-rock lemez: rendkívül mély, irodalmi színvonalú dalszövegei, fantasztikusan összetett és csodálatos szerzeményei mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a valaha elkészített egyik legjobb pop rock albumként, továbbá a művészi és a kereskedelmi igények optimális kombinációjaként vonuljon be a könnyűzene történetébe.

Suzanne Vega - Solitude Standing (1987)

A New York-i kávéházi művészeti élet (írók, költők, zenészek, folkénekesek) köréből bukkant fel Suzanne Vega: 1985-ös bemutatkozó lemezén saját verseit énekelte meg akusztikus gitárral kísérve és a korong az Egyesült Királyságban nagy sikerré vált. Az 1987-es "Solitude Standing" című második soralbumán Vega már bátran nyúlt bele a rockhangszerelésű szerzeményekbe, aminek egyik iskolapéldája lett a Luka című slágere. A nóta akkoriban egy, a popszakmában teljesen szokatlan és elképzelhetetlen témáról, a családon belüli erőszakról és a gyermekmolesztálásról szólt.

Bár a kilencvenes években is ismert és népszerű előadó maradt és próbált is a trendekkel haladni (főleg az elektronikus-avantgárd hangszerelés révén, mellyel azonban az ezredforduló után fel is hagyott), legjobban sikerült és legnépszerűbb albuma a "Solitude Standing" maradt, mely a folk-art rock kiemelkedő alkotása is egyben.

R.E.M. - Document (1987)

Aki csak a kilencvenes évekből ismeri az amerikai R.E.M. zenekart, el sem tudja képzelni, hogy az 1980-ban alakult csapat a nyolcvanas években sorra adta ki a punk rockból induló, de a hagyományos pop rock felé kacsingató lemezeit. Az alapvetően rifforientált stílusuk folyamatosan fordult emészthetőbb, a rádióállomások által is elfogadott és játszott irányba. Ennek a vonalnak talán legtisztább megnyilvánulása volt az 1987-es "Document" című albumuk, mely az első volt a Scott Litt producer irányításával készült anyagaik közül. 

A lemez két világslágert is tartalmazott (The One I Love és az It's The End Of The World As We Know It) és talán a csapat legpolitikusabb korongja is egyben. A dalok többsége a nyolcvanas évek Amerikájának jobboldali kormányzatával foglalkozott: ezt a tematikát az egy évvel későbbi "Green" című soralbumuk is folytatta. Művészi szempontból az R.E.M. az évtized végére el is érte pályája zenitjét, habár igazi világsztárrá a kilencvenes években váltak.

U2 - The Joshua Tree (1987)

A nyolcvanas évek második felében csak az nem hallott az ír U2 zenekarról, aki egy antarktiszi jégbarlangban töltötte el üres óráit. A post-punkból kinőtt együttes ötödik sorlemeze Brian Eno és Daniel Lanois produceri irányításával készült el és akkora világsiker lett, hogy a csapat a világ legnagyobb rockbandájává vált, teltházas turnékkal, tízmilliós lemezeladásokkal és Bono ezzel párhuzamosan növő egójával.

A "The Joshua Tree" Amerikáról szól, ahogy egy európai láthatta a nyolcvanas években: az igen vallásos, római katolikus zenekar egyfajta mitikus ígéret földjeként tekintett a földrésznyi országra, de szembesülniük kellett az akkori szuperhatalom kíméletlenül érdekérvényesítő külpolitikájával és háborús beavatkozásaival. A korong eredeti címe is "A két Amerika" lett volna: a korlátlan szabadság, a hatalmas, nyílt térségek, a szép eszmék, valamint a nyílt fegyveres intervenciók, háborúk és titkosszolgálati machinációk kettőssége adja az album hátterét. Ehhez társultak Bono mélyen személyes, saját Istenkereséséről szóló szövegei.

Leonard Cohen - I'm Your Man (1988)

A kanadai költő-író Leonard Cohen csak a hatvanas évek legvégén indította el zenei pályáját: saját verseit, dalszövegeit minimalista folk-rock hangszerelésben adta elő és csak a nyolcvanas évek közepén, az 1984-es "Dangerous Positions" című albumával tért át a kortárs pop-rock hangszerelésre. 

Legsikeresebb és egyben leginkább avantgárd lemeze az 1988-as "I'm Your Man", melynek szinte mindegyik tétele sláger lett és világszerte felkerült a népszerűségi listák csúcsára. Poszt-modern himnuszai, mint a terrorizmusról és a politikai szélsőségekről szóló First We Take Manhattan vagy az ideák és eszmék nélküli hiperrealista pesszimizmus dala, az Everybody Knows tökéletesen adják vissza a korszak hangulatát és kiábrándultságát.

Lou Reed - New York (1989)

Kevés befolyásosabb szereplője volt az art-rock irányzatnak, mint a New York-i Lou Reed. Andy Warhol barátjaként és mentoráltjaként John Cale-lel a hatvanas évek közepén alapította meg a legendás The Velvet Underground formációt, melyet 1970-ben elhagyva szólópályára lépett. Sorra hozta ki jobbnál jobb albumait, majd a nyolcvanas években sokak meglepetésére a poposabb megközelítés felé fordult. Ez sem a közönségnek, sem pedig a kritikusoknak nem volt ínyére: népszerűsége folyamatosan csökkent.

Szerencsére ez átmeneti kitérőnek bizonyult és 1989-ben visszatért a hagyományos rock'n roll hangszereléshez. A "New York" című albuma egyszerre konceptalbum és szerelmeslevél szülővárosához, leginkább szövegvilágával emelkedik ki a kortárs alkotások közül. Reed megfogalmazása szerint egyszerű, sima rockzenére volt szüksége, hogy ne vonja el a hallgató figyelmét a dalszövegekről. Hasonló stílusban, de még talán jobban is sikerült 1990-ben a hajdani Velvet Underground-beli társával, John Cale-lel közösen írt és kiadott "Songs For Drella" című anyaga, mellyel Andy Warholnak állított emléket.