Miután Zakk Wylde visszatért Ozzy-hoz, Gus G.-nek hirtelen rengeteg szabadidő szakadt a nyakába, ezért gyorsan készített egy bátor szólólemezt, "Fearless" címmel. A gitáros mellet Dennis Ward a Pink Cream 69 basszusgitárosa játszik a lemezen, aki a négyhúros mellett az énekesi és a produceri szerepet is magára vállalta. A bőröket pedig az Evanescence dobosa Will Hunt püföli, aki korábban Zakk Wylde Black Label Society-ében is megfordult, ezzel körbeér a történet.
Nem ez persze a Kosztasz Karamitroudisz néven született görög gitáros első szóló lemeze. A Firewind nyolc stúdióalbuma mellett már korábban is készített saját kiadványokat, a "Fearless" a harmadik a sorban. A felvételek a House Of Music Stúdióban készültek, a lemezborító Gustavo Sazes és a fotós Tim Tronkoe munkájának eredménye. Az album a német AFM Records gondozásában jelent meg. A német zenekarokban játszó (egyébként amerikai) producer és német kiadó természetszerűleg magával hoz egy németes hangzást, de ez szerencsére korántsem olyan steril, mint a Nuclear Blast kiadványainál lenni szokott.
A "Fearless" elég eklektikus album lett. Nehéz lenne belőni a stílusát, van rajta minden, mint a vurstliban. A rajongók azt kérdezték Gus-tól, miért nem játszik több instrumentális dalt? És íme, a "Fearless"-en van három instrumentális szám, és hét amiben Dennis Ward énekel. Nem hiányzik róla semmi. Illetve valami igen. A lemezen tíz dal és két bónusz található. Utóbbi kettőt sajnos nem juttatta el hozzám a kiadó, de szerencsére ezeket is meg tudtam már hallgatni.
Az albumon számos olyan momentum szerepel, ami távol áll az én ízlésemtől, de mivel ezek rendkívül divatos elemei a ma metal zenéjének, így nagy valószínűséggel csak én nem kedvelem őket, ezért eltekintek ezek negatívumként való értékelésétől. Így viszont azt kell mondanom elég ütős albumot hozott össze Gus barátunk. Mivel egy gitáros szóló projektjéről van szó, természetesen van rajta némi gitárhősködés, de csak a jó ízlés határain belül. A nóták többsége kifejezetten élvezetes.
A korong a legerősebb dalokkal kezdődik. Valószínűleg nem véletlen, hogy épp a nyitódalból a Lettin Goból készült először klip, majd az azt követő Mr. Mansonból szöveges videó. A lemez harmadik nótája a Don’t Tread On Me is még a jobbak közé sorolható, egy hosszú gitárszólóval. Ezután következik a címadó dal, az album első instrumentális tétele. Majd egy lassú szám, a Nothing To Say, ami szerintem nem annyira sikerült jól. Minden lemezre kell lassú darab is, de itt nem a tempó miatt hibádzik a dal.
Ezt követi a Dire Straits Money For Nothing számának a feldolgozása. Ugye emlékszünk még, hogy az eredeti dal klipjében, valamilyen különös okból, feltűnik az Első Emelet is? És el is érkeztünk a lemez feléhez. Elsőre a korong második fele nem annyira tetszett, de valójában a Chances egy dallamos nóta, a Thrill Of The Chase pedig a második instrumentális tételként, szintén élvezhető darab.
Ezután viszont tényleg két olyan szám jön, ami nekem nem igazán jött be. A Big City és a Last On My Kind a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji hard rock balladákat juttatja eszembe. De könyörgöm, 2018-at írunk. Majd jön a két bónusz szám. Előbb a Little Ain’t Enough, ami ha a lemez első dalaihoz nem is mérhető, de az előtte levőkhöz képest mindenképpen egy jó nóta. Végül pedig az utolsó instrumentális dal, az Aftermath ami a három közül talán a legkevésbé jól sikerült. Kicsit izzadságszagúnak érzem.
Gus G. kétségkívül korunk egyik legelismertebb gitárosa, Dennis Ward pedig basszusgitáros létére meglepően jól énekel. Csodálom is, hogy a saját bandáiban mért nem ő a frontember. Bár az Unisocic-ban egy bizonyos Michael Kiske bitorolja a pozíciót, de a Pink Creamben Andi Deris távozása után nyugodtan bevállalhatta volna a mikrofont, nem mintha David Readmannel bármi gond lenne. És persze a négyhúrossal is jól bánik, ahogy Will Hunt is jó dobos (a turnén egyébként nem ő, hanem Felix Bohnke az Edguy-ból fog dobolni), bár ezen a lemezen nem a ritmusszekció viszi a prímet. Tehát az egyéni képességekkel semmi gond nincsen. A dalok többsége is jó lett, de én inkább tettem volna kicsit kevesebb, de jobban megválogatott nótát a korongra. Az album második felén található tételek nem igazán érik el a nyitódalok szintjét. A kevesebb több lenne, de azért így sem rossz a harmadik Gus G. szólóanyag.
7,5/10
