A norvég régisulis metalszíntér underground szupergroupja hat év után visszatért: az Indie Recordings április 27-én jelentette meg az Aura Noir black/thrash horda hatodik, azonos című soralbumát, melyre régóta vártak már a földalatti színtér rajongói. Lehet bármennyi újgenerációs retro-thrash meg -black banda és hozhatja bármennyire hűen is a régi nagyok produkciójának fénymásolóval kreatívan készített utánérzését, az elkötelezettek legszívesebben bizony a stílusalapítók friss anyagára ütik szét a fejüket nyolc sör után egy füstös klub betonfalán.
A szupergroup jelző nem túlzás: az 1993-ban Osló városában megalakult Aura Noir - mely szerényen csak a világ legocsmányabb bandájaként hivatkozik magára - három olyan veterén zenészt tudhat soraiban, akik gyakorlatilag le is fedik az elmúlt közel harminc év norvég metalfrontját.
Apollyon (itt: gitáros-basszusgitáros-dobos) az Immortal basszere volt 2006-tól kezdődően, az "All Shall Fall" korong vele készült el, de Abbath kiválása után már nem tartott a Demonazzal átalakuló csapattal, emellett neve a Cadaver és a Dødheimsgard soraiból is ismerős lehet. Blasphemer gitáros a Mayhem kultbrigád bárdistájaként harcolt az okkult igazságért pontosan tizenöt éven keresztül (1994-2008 között), majd Earth Electric néven hozott létre egy igen korrekt prog-metal bandát (debütalbumuk lemezkritikája ITT).
Aggressor énekes-gitáros (korábban dobos) zenekarait pedig gyakorlatilag felsorolni is lehetetlen. Csak hivatkozásképpen: Virus, Infernö, Ulver, Satyricon, Dimmu Borgir koncertfelállás, Cadaver, Dødheimsgard, no meg számtalan stúdiós- és projektmunka, melyeket szerintem ő maga sem tudna már számba venni. A nevéhez köthető az Aura Noir legbizarabb zenén túli epizódja is: 2005 márciusában a frontember leesett vagy leugrott egy ötemeletes épületről, több hónapra kórházba került, de az incidens eredményeképpen a lábait már nem tudta dobosként használni, így Apollyon vette át a bandában a szerepét.
Nem egyszerű arcokból áll tehát ez a pokolbéli norvég szörnyszülött, de a zenéjük korántsem bonyolult: a nyolcvanas évek második felének őskáoszából kiemelkedett black/death/thrash zúzda, elképesztően nyers és horzsoló gitárhangzással, teljesen egyéni, leginkább a Venom frontembere, Cronos ihlette énekesi produkcióval és gyakran kellemesen kaotikus, disszonáns témákkal.
Bele is csapunk azonnal a jóba a nyitó Dark Lung Of The Storm alapriffjével: az Aura Noir egészen egyedi ritmikájával már itt kiváló ismeretséget köthetünk. Ha valaki pedig szélvészgyors, blastbeatekre épülő éjfekete zúzást várt, akkor bizony csalódni fog: már itt hallható az a középtempó és a deathes őstémák, melyek szépen végigvezetik az albumot. Nem véletlenül említettem fentebb a Venom nevét: a zene sokszor visszautal a britek kaotikus, izzó lávaként fortyogó-hömpölygő zajmasszájára, melyet a punk gyors tempója hajszolt végig a nyolcvanas éveken.
Az Aura Noir tudatosan tartja magát távol mindentől, ami bármiféle újdonságot hozott az elmúlt közel harminc évben a metalba: de ez a részükről autentikus és itt választhatjuk el produkciójukat a bevezetőben is jelzett epigon-jelenségtől. Angus Youngtól sem várjuk el, hogy nyolchúros gitáron reszeljen le djent/prog riffeket, miközben egy énekesnő pop metal refréneket nyekereg a mikrofonba. Ez teljesen hiteltelen lenne a részéről: de sajnos ugyanilyen hiteltelen az is, amikor tizen-huszonéves srácok próbálják egy olyan zenei korszak (külsőségekben is) legitim képviselőinek feltüntetni magukat, mely végérvényesen lezárult és elmúlt.
A korong középtájon kezdi felvenni az üzemi hőmérsékletet: a The Obscuration, a Demonic Flow, a Shades Ablaze, de legfőképpen a Mordant WInd a zseniális szólóival és gitártémáival mind a lemez csúcspontjai. Óriási tévedésben lenne az, aki primitív proto-black metalnak nevezné az Aura Noir zenéjét: olyan ízes, fifikás riffek és ritmusképletek gördülnek elő sorra a dalokban, hogy tényleg úgy érezheti magát az egyszeri extrém metal rajongó, mintha hurik társaságában töltene el egy kellemes órát a Paradicsomban.
Dallamokat továbbra sem érdemes keresni a norvégok szerzeményeiben: itt minden a ritmusok és a riffek erejére épül, azok hajtják előre elszabadult lovakként az egész produkciót. A korong megszólalása is tökéletes ellentéte a mai stúdiós varázslatoknak: élvezhető, de bizony a fiatalabb metalrajongók fel fogják húzni a szemöldöküket a hallatán. Koszos, kicsit mintha a pincéből érkezne, az ének szokás szerint úgy hangzik, mintha a szomszéd szobában tolná fel a sávját Aggressor, a dob is előre van keverve, azaz minden úgy szól, mint a hőskorszakban.
Szerintem aki ismeri és szereti ezt a zenei színteret, az minden bizonnyal képben van már az "Aura Noir" szépségeit tekintve. A metalrajongók maradék 90%-ának véleményére pedig, akiket teljesen hidegen hagy ez az egész underground cuccos, a norvégok nagy valószínűséggel magasról tesznek. Miután így minden egálba is került, lehet máris pörgetni az alig több, mint félórás anyagot, no meg szétütni azt a bizonyos fejet azon a betonfalon.
8/10
