Képzeljük el azt, hogy a '80-as éveknek sosem lett vége: mintha csak valamiféle kozmikus zárvány vagy anomália miatt az élet úgy folyt volna tovább, mint egy hézagmentes, változó, azonban annak a legendás évtizednek a törvényszerűségei által determinált valóság. 1989 után nem 1990, hanem az 1989(1)-es év következett volna, majd 1989(2) és így tovább, a végtelenségig.

Most persze nagylelkűen tegyük félre azt, hogy mi, magyarok ezt alaposan megszenvedtük volna, azonban érzésem szerint a metal legnagyszerűbb tíz évének fantáziabirodalma még rengeteg zseniális albummal ajándékozhatott volna meg minket. Nem sorolom fel azokat a bandákat és stílusokat, melyek örökre beleégtek a metal kollektív tudatalattijába, mert aki éli ezt a zenét, az álmából felkeltve, behunyt szemmel, fejből sorolja mindezt. Szép, dicsőséges idők voltak azok, barátaim!

Azonban ami véget ért, azt már nem lehet visszahozni vagy újraélni. Ez az a lecke, melyet a fiatal metalbandák valahogy képtelenek megérteni, illetve a negyvenötpluszos rajongógeneráció pedig egész egyszerűen nem hajlandó elfogadni. Mindez persze tökéletesen érthető, mivel azonban ma már a metal keresleti/hallgatói oldalát szinte kizárólagosan pontosan ez a korosztály jelenti, így máris egyértelművé válik az a nosztalgia-mocsár, melyben a metal már legalább tizenöt éve dagonyászik. Így sajnos egyenes út vezet a fejlődés, az újítás, a nemzedéki továbbélés lehetetlenségéhez. 

A Rozsdagyárban próbáljuk tűzzel-vassal irtani a retrómániát, azaz azt, amikor fiatal zenekarok negyven-ötvenéves csapatokat és stílusukat lemásolva próbálnak kitűnni a túltermelés darálójából (általában totális kudarccal és feleslegesen). Az természetesen más tészta, ha a legendás rockdinoszauruszok mai munkásságáról van szó: ott is nehéz kérdés a friss anyagok megítélése, de náluk megvan az önazonosság és a hitelesség.

Nos, a hosszadalmas felvezetés apropója a 2018-ban megalakult chilei Mayhemic és annak is a Sepulchral Voice Records gondozásában július 26-án megjelent "Toba" című debütalbuma. A dél-amerikai négyes egy demó, egy EP, megosztott kiadvány és számtalan kislemez után jelentkezett igazi bemutatkozásával, habár 2022-ben addigi termését összegyűjtötte egy összefoglaló válogatáskorongon.  

A Mayhemic azt a fajta hipergyors, agressziótól duzzadó, eszement, kakofón gitárszólókkal teli, acsarkodó vokál által vezérelt thrash metalt játssza, mely a '80-as évek közepe környékén, azaz a stílus kialakulásakor volt egyeduralkodó. Habár saját megfogalmazásuk szerint ők blackened thrash metalban utaznak, ez mesebeli túlzás: színtiszta, kaotikus, szélsebes thrash ez, a korai európai óriások (Artillery, Sodom, Kreator) nyomvonalán.

Az kétségtelen, hogy a chileiek eszement jó zenészek: tényleg élményszámba megy, amit összejátszanak a lemezen. Nyolc tétel harminckilenc percben, ráadásul bitangjó, analógos, ütős, korántsem poros megszólalásban: a Doom művésznéven futó énekes brutális, a szavait az arcunkba köpködő stílusa lehengerlő, csakúgy, mint Noctumbra kitekert, kozmikus ívet bejáró szólói. A Leviathan dobos és Magelis basszusgitáros alkotta ritmusszekció meg olyan alapot, húzást hoz, hogy azon egy többtonnás gőzmozdony is elzakatolna.

Mivel szívem egyik csücske és életkoromból adódóan metalbéli szocializációm sarokköve pontosan ez az időszak és ezek a legendás zenekarok, óriási vigyorral az arcomon hallgattam a dél-amerikaiak anyagát. Bevallom, régen szórakoztam ilyen jól fiatal metalbanda bemutatkozásán: a sok műanyag, digitális, popos nyávogás után átkozottul jólesett ez a fajta kíméletlen, mégis zenei produkció.

Még azt sem mondhatom, hogy a Mayhemic zenészeinek ne sikerült volna egyéni ízeket becsempésznie a dalokba (lásd például a Valley Of The Thundra közel-keleti dallamvilágát), de azért túlságosan messze sem kalandoztak el a forrásvidéktől. A korong egyik legállatabb tétele, a Triumph Portrait például csont nélkül felférhetett volna a dán Artillery zseniális, 1985-ben megjelent "Fear Of Tomorrow" című debütalbumára is.

Egyszóval rendben van a "Toba", nagyon is, csak relevanciája nincs sok így, 2024-ben. Ettől függetlenül élvezetes perceket-órákat-heteket okozhat a korosztályomnak, az kétségtelen. Kíváncsi leszek a Mayhemic következő stúdióanyagaira: még bátrabban kell elmozdulniuk a sorvezetőként használt csapatok zenei világától és az sem árt, ha sokkal jobban a mára koncentrálnak a múlt helyett.

8/10