Az olasz Bakerteam Records / Scarlet Records október 27-én jelenteti meg a brazil Kattah második albumát, a Lapis Lazuli-t. Ami azonnal feltűnik a lemez hallgatásakor, hogy ez bizony az énekes, Roni Sauaf projektje. A zenészek is kiválóan teljesítenek, de egyértelmű, hogy a dalok szerkezete, a keverés, szóval szinte minden a hangra van kihegyezve. És itt rejlik a korong legnagyobb erénye, de egyben hátránya is.

A csapat hagyományos heavy/power metalt játszik, elismerésre méltó, néhol virtuóz technikai szinten. Látszik, hogy mindent megtanultak a '80-as évek metaljából, nem hagyták ki a 2000-es éveket sem és az is hallatszik, hogy kik gyakorolták rájuk a legnagyobb hatást. Bruce Dickinson szólóalbumai, az Empire-korszakbeli Queensryche, az Iron Maiden új évezredbeli lemezei, egy kis karcosabb, húzósabb tempóval nyakon öntve. Néha belekevernek egy kevés keleties/arabos hangulatot, de ez tényleg csak egy-két gitártémában/kibontásban vehető észre. Igen jóféle, gazdagon hangszerelt muzsika ez, a billentyűknek is van szerepe, nem is felesleges, kifejezetten hangulatos, amit néha hallhatunk.

Rögtön az első szám, a "Behind The Clay" pontosan megmutatja, hogy mi vár ránk a lemez szűk egy órája során. Változatos tempók, témák, hangszerelés. Érdekes, hogy itt Roni Sauaf hangjáról egy az egyben Steve Perry, az amerikai dallamrock csapat, a Journey énekese ugrik be. A második szám, az "Inside My Head" mutatja meg az egyértelmű Bruce Dickinson és Geoff Tate hatásokat és ez a lemez hallgatása során egyre dominánsabbá válik. A címadó nóta szinte egy az egyben egy Bruce Dickinson szólóalbum lemaradt tételére hajaz, a "The Hidden Voice" szám pedig a Powerslave kistestvére is lehetne. De olyan magas a színvonal, olyan jól játszik a brazil brigád, hogy az ember szinte el is felejti ezeket a kifogásokat.

A "Land Of God" például hiba nélkül ráférhetett volna a Queensryche Empire albumára, a "You Will Never Be Dead" közepén, ami ismét egy Dickinson-szólótétel is lehetne, pedig egy olyan gitárszóló van, amit a húszéves Yngwie J. Malmsteen is játszhatott volna akár. A zárótétel, a "Last Chance" Hammond-orgona futamai pedig a Deep Purple-t idézik meg. Olyan ez a lemez, mintha valaki egy Best Of Heavy Metal válogatást készített volna el tökéletes hangszeres és lexikai tudással felvértezve. Ezt az érzésünket az is erősíti, hogy az album vezető producere Roy Z volt, Bruce Dickinson legsikeresebb szólólemezeinek (The Chemical Wedding, Accident Of Birth, Tyranny Of Souls) hangmérnöke, gitárosa és társszerzője.

Két rövid intro-szerű, alig egyperces tétel is van az albumon, illetve az "Alpha Centaury" nóta kevésbé sikeredett a többihez képest; ha ezeket lehagyták volna a korongról, akkor összefogottabb, egységesebb lenne az eredmény, de ez már talán szőrszálhasogatás.

Összefoglalva: kiváló adottságokkal rendelkező énekes, tökéletes hangszeres brigád, jó dallamok és hangszerelés, változatos témák. Rendkívül kellemes hallgatnivaló, de itt az ideje, hogy a Kattah befejezze inaséveit és megtalálja, majd elinduljon a saját útján. Legkésőbb a következő lemezükön. Minden képességük és adottságuk megvan ehhez.

7/10