Sokan mondják, hogy a skandináv (de főképp a norvég) black metal halott. Néhányan feloszlottak/szüneteltetik működésüket (Immortal, Emperor), mások teljesen más stílusban zenélnek (Darkthrone, Satyricon, The Kovenant), ismét mások oly mértékben kommercializálódtak (Dimmu Borgir), hogy hitelességük (ha egyáltalán ez zeneileg értelmezhető tulajdonság) már végképp elveszett. De biztos így van ez? Nos, erre az Indie Recordings által októberben megjelent POSTHUM album esetében egyértelmű választ kapunk.
Időközben a műfaj már a kilencvenes évek végétől irányzatokra bomlott szét, olyan stílusokat létrehozva, mint a szimfonikus black metal, viking/pagan metal, az ambient black metal, a blackened death metal, a black'n roll, stb. A legérdekesebb fejlemény az volt, hogy a skandináv/norvég természettől, mitológiától, életérzéstől és atmoszférától kezdetben elválaszthatatlannak hitt black metal fő színtere lassan Észak-Amerikába tevődött át, de annak a zenének már nem sok köze van a sötét gyökerekhez. Szinte divatos (hipster) dolog lett belőle, keveredve a post-rock határvidékével és valami egészen furcsa zagyvalék keveredett ki az egészből, mely azonban nem tárgya jelen lemezkritikánknak.
A háromtagú norvég csapat, a Posthum 2004-ben alakult és a "The Black Northern Ritual" már a harmadik albumuk. Az előző lemezük, a "Lights Out" kifejezetten kísérletezős, úgynevezett ambient anyag lett, ezért meglepetés most az új korong, amely sokkal hagyományosabban mozdul a black metal felé, ha úgy tetszik, akár a gyökerekhez való visszatérésként is értelmezhető.
Természetesen szó sincs itt szélvész blastbeat-ekről és reszelős riffelésről, a Posthum ennyire azért nem ment vissza a '90-es évek elejére. Végig középtempós vagy még lassabb dalok sorakoznak a lemezen, a változás leginkább Jon Kristian Skare basszusgitáros/énekes hangjában érhető tetten, amely sokkal agresszívabbá, torokból erőltetetté vált, megidézve így az Immortalt vagy a korai norvég bandákat.
Az egyetlen gyorsabb tétel a "Condemned", amely viszont a végére belassul és itt jelentkezik talán először a black metal bandák esetében talán szokatlan és egyedi zenei hatás, mégpedig az orosz népi dallamoké. Több számban is megjelenik még ez a hangulat, és érdekes, hogy cseppet sem ütközik a Posthum alapjellegével, hanem még inkább dallamosabbá és érdekesebbé teszi az egész korong kisugárzását.
Nos, ha az album atmoszférájának tárgyalásához értünk, akkor itt kell megragadnunk azt a tényezőt, amely egyedivé és kiugróvá teszi a "The Black Northern Ritual" lemezt. A dalok letargikusak, depressziós jellegűek, elég csak belehallgatni a "To The Pit" vége felé megérkező, Katatonia-t idéző gitártémákra, de mindez nem fordul unalomba, mert ott vonul végig a jó értelemben vett agresszió is, ami megtöri a hangulati hullámvölgyeket. A legfőbb erősségként mindenképpen a csapat dallamérzékét dicsérhetjük: a hagyományos black metal témákat igen jól tudják megcsavarni és kiforgatni, így egészen egyedi hangulatú nótákat kapunk (jó példa erre a "Vinter" a maga belassult oroszos dallamaival). A lemez záró tétele, az ars poetica-ként is felfogható "North" pedig szenzációs, talán a korong legjobbja.
Az album hangzása puritán abban az értelemben, hogy itt tényleg a három zenész által feljátszott dolgokat hallhatjuk, alig érhető tetten extra gitársáv vagy egyéb stúdiós finomság. Van valamiféle punkos egyszerűség a produkcióban, a hozzáállásban, de ez semmiképpen sem megy a hangzás tisztaságának rovására. Kristálytisztán szól minden szólam és hangszer, nyoma sincs kásás maszatolásnak, de ez kell is a dallamok kibontásához és megjelenítéséhez.
Egy szó mint száz, a Posthum új albuma számomra az év egyik black metal csúcsteljesítménye, mely nem önismétléssel, klisék felmondásával hagy nyomot a hallgatóban, hanem a dalok, az egész korong hangulatával. A stílus kedvelőinek kötelező!
9/10
