A power trió felállásnak (dob-basszus-gitár, az énekesi posztot pedig valamelyik hangszeres látja el) lassan ötven éves hagyománya van a keményebb rockzenében, sőt, tulajdonképpen az olyan formációk indították el a hard rock vonalat, melyek ebbe a csoportba tartoztak: a Cream és a The Jimi Hendrix Experience. A felállás a rockzene legkülönbözőbb stílusaiban népszerű maradt (Rush, Motörhead, The Police, Nirvana), de a Kansas állambeli The Midnight Ghost Train legközelebbi zenei rokona vagy talán éppen példaképe a ZZ TOP. Ezt a koszos, blues és southern rock alapú rock'n rollt maga a ZZ TOP is így nyomhatná, ha ma lennének huszonévesek.
Persze a The Midnight Ghost Train zenéjében már kevésbé alapvető a déli blues, sokkal inkább a Kyuss által behozott sludge-stoner hatás. De amíg a sludge-stoner vonal inkább a belassult, Black Sabbath-féle riffekkel operál, az amerikai banda gyorsabb, brutálisabb és nem negatív értelemben primitívebb megközelítéssel él.
A Napalm Records által idén február közepén megjelentett korong már a harmadik nagylemezük, továbbá kiadtak egy EP-ét és egy koncertalbumot is. Nem kezdő csapat tehát az övék, ez jól hallatszik végig az egész lemezen: tudják, hogy pontosan mit akarnak és a stílus korlátozott eszközkészletével ezt tökéletesen meg is valósítják. A The Midnight Ghost Train 2008-as megalakulása óta folyamatosan turnézik: végigszántották már számtalan alkalommal az USA-t, illetve egyre többször jönnek át Európába is. Az év 12 hónapjából kilencben koncerteznek és ez a tökéletes összeszokottság is megjelenik a produkcióban.
A gitár a sludge stílushoz híven porszívóként, teljesen túlvezérelve búg, a basszusgitár - hogy kitöltse a ritmusgitár és a billentyűsök hiányából fakadó űrt - folyamatosan pulzál, a dobos hiperaktív módon püföli a hangszerét, de ami igazából mellbevágó, az Steve Moss gitáros-frontember énekhangja. Szinte death-metalos hörgés, olyan mintha Moss minden reggel borotvapengével öblögetné át a torkát, hogy beindítsa a napját. Ez tovább erősíti a brutális összhatást, így az egész kicsit olyan, mintha egy tíztonnás tehervonat jönne szembe velünk a síneken.
Az egész albumot természetesen áthatja a '60-as/'70-es évek esztétikája, a rock'n roll minél csupaszabb és lecsontozottabb módon történő prezentálása. Ez részemről maximális mértékben üdvözlendő, mert a rock innen indult, alapja a gitár virtuóz vagy éppen letaglózóan súlyos megszólalása, valamint a lehengerlő színpadi munka. A The Midnight Ghost Train mindhárom szempontból bivalyerős teljesítményt nyújt, a legerősebbek vélhetően koncerten lehetnek, sajnos a lemez promóciós körútja a magyar nyelvterületet elkerüli, főleg Németországra koncentrál.
A csapat a stílus korlátozott eszköztárával, a felállással és Steve Moss hörgős énekhangjával tudatosan csupaszította le a megszólalási lehetőségeket, ezt ellensúlyozandó azonban változatosabb dalokat kellett volna írniuk. A 40 perces lemez végigszántja az embert, egyazon hangulati skálán (egyetlen kivétel a The Little Sparrow tétel, amiben Moss rendkívül szuggesztív módon adja elő ének nélkül a banda ars poetica-ját, szinte egy az egyben Tom Waits stílusában). A hallgató végigbólogatja a "Cold Was The Ground" albumot, de aztán nekem egy kis időnek kellett eltelnie, hogy újra, majd újra elővegyem.
Jó, sőt nagyon jó, ütős lemez ez, de a következőn már új trükköket sem árt bevetnie a bandának.
8/10
