Rövid időn belül a jelen lemezkritika a harmadik, amely a gyakorlatilag ugyanabba a stílusba tartozó zenekarok aktuális kiadványaival foglalkozik, ráadásul ebből kettő (a mostani Kamelot és a norvég Sirenia, melynek recenzióját itt lehet elolvasni) a Napalm Records gondozásában jelenik meg. A Nightwish (lemezkritika itt) és a Sirenia a frontcsajos zenekarok mintapéldányai, a Kamelot élén pedig egy nemrégiben igazolt énekes, a svéd Tommy Karevik áll, akivel a zenekarnak ez már a második lemeze a 2012-es "Silverthorn" után. Mivel egy közel huszonöt éves zenekarról van szó, így óriási váltásokat nem várhatunk, de minőségi power metalt némi progresszív éllel viszont igen. És a Kamelot esetében nem is csalódunk, erre fogadhatunk.

Az amerikai csapat származását meghazudtolva tipikus európai power/szimfonikus metalt játszik, a legklasszikusabb hagyományokat követve. A szimfonikus jelzőt itt csak halvány utalásként kell érteni, mivel egyrészt minimális csak bármilyen ilyen jellegű zenei színezés jelenléte, másrészt pedig a már több alkalommal negatív példaként citált filmzenés/musicales részek itt szinte teljesen hiányoznak. A Kamelot új albumán végig önmagukban is teljes értékű dalok sorakoznak. Kivételként lehet említeni a Citizen Zero című tételben kényszeresen begyömöszölt latin nyelvű kórusbetétet, de az sem zavaró.

Ez az a dal egyébként, amelyben az énekdallamok terén a legerősebben lehet felfedezni a Fates Warning hatását és ez rengeteget dob az összes nóta hangulatán. Egyébként is valamiféle sötét atmoszféra lengi be az egész korongot, egyetlen kivétel talán a szinte egy az egyben Nightwish-témákat elővezető Veil Of Elysium, amely így kicsit ki is lóg a sorból, de ez is egy kellemes darab.

A lemezindító szerzemény, a Fallen Star talán az egyik legerősebb dal, kifejezetten progresszív metal jellegű, erős énekdallamokkal és gitárriffekkel. Ugyanilyen még a My Therapy nóta is, az egészen érdekes és szokatlan énektémák végig fenntartják a feszültséget. Tommy Karevik hangja pedig a Kamelot zenéjéhez tökéletes: hajlékony, kellemes hangszíne van, érzelmes, de kellő keménységet is tud mutatni ott, ahol az szükséges.

Tommy Karevik mellett mindenképpen ki kell emelni a zenekar zeneszerzőjének és gitárosának, Thomas Youngbloodnak a teljesítményét. Kifejezetten ízesen, érzéssel és kellő visszafogottsággal játszik, szó sincs itt arról, hogy agyoncsapná a dalokat magamutogató, a dalokat feleslegesen megnyújtó szólókkal. Minden hangja a helyén van, nem játszik túl semmit, de mégis egyértelműen a gitár uralja az egész albumot. 

A lemezen végigvonuló sötét hangulatra kiváló példa a Beautiful Apocalypse, mely ugyan a refrénjében feloldja az alapriff feszültségét, de végig megvan benne az a jófajta metalos keménység és agresszivitás, amit annyira lehet hiányolni az újabbkori Nightwish korongokról. Természetesen a kötelező balladák sem hiányozhatnak: az Under Gey Skies simán lehetne egy eurovíziós dalfesztivál versenydala is, csakúgy, mint a Here's To The Fall. Nos, az én ízlésemnek ezek a dalok már túlságosan érzelmesek és kicsit talán modorosak is, de kétségtelen, hogy oldják és változatossá teszik a "Haven" általános melankóliáját.

Manapság a metal folyamatosan az extrém stílusok felé tolódik el, fejnehéz lett, ha úgy tetszik, szinte nagyítóval kell keresni az olyan zenéket, melyek egyszerre kemények, gitárorientáltak, de mégis dallamosak és kiváló énekesi teljesítménnyel bírnak. Nos, a Kamelot tökéletes példája az előbbieknek: jól megírt, kerek dalok és kiváló hangszeres produkció. A műfaj kedvelőinek kötelező!

8,5/10