Lassan tényleg minden hétre jut egy frontcsajos lemezmegjelenés. Furcsa belegondolni, hogy mennyire nem ment a rockműfaj a nőknek korábban: az olyan csapatok és előadók, mint a Girlschool, Lee Aaron, a Vixen, Lita Ford, Suzi Quatro vagy Wendy O. Williams csak üde színfoltjai, a szabályt erősítő kivételei voltak a színtérnek, komoly szakmai vagy kereskedelmi sikereket nem igazán tudtak elérni, természetesen tisztelet a kivételnek. Az ezredfordulót követően, mint annyi minden, ez is alaposan megváltozott: a hölgyek - nagyon helyesen egyébként - mindenféle frontharcos-jogvédő küzdelem nélkül, egyszerűen a teljesítmény jogán váltak szerves részeivé a műfajnak. Az amerikai Huntress harmadik albuma "Static" címmel szeptember 25-én jelent meg a Napalm Records kiadásában és bár a korong korántsem hibátlan, mindenképpen érdemes időt szánni rá, mert a "minél többször hallgatod, annál jobban bejön" kategóriába esik és meghálálja a figyelmet.
A "Static" már a harmadik lemeze az amerikai bandának, melyet Jill Janus modellszépségű énekesnő vezet. Ezt persze ki is használja a brigád rendesen, a promófotókon rendre ő domborít, de hiba lenne őket elkönyvelni egy, a kiadójuk által összetákolt, a muzikalitás helyett a fotogenitásra koncentráló társaságként. Jill Janusnak rendkívül erős, szuggesztív hangja és nagyon domináns kisugárzása van, tulajdonképpen ő maga a Huntress. Egy friss interjúban mesélt mentális zavarairól: mániás depresszióban és az abból kifejlődő skizofréniában szenved, mely miatt többször - többek között a "Static" felvételeit követően is - kórházba került, ahol folyamatos gyógyszeres kezelést kap. Ha ez nem lenne elég, rákot is diagnosztizáltak nála, melyről nyíltan és bátran beszélt: azóta egy operáción is túl van, remélhetőleg véglegesen kigyógyult ebből a szörnyű betegségből, bár a mentális problémák élete végéig el fogják kísérni.
Szerencsére a "Static" minőségét semmilyen szempontból sem árnyékolták be a fenti gondok. 2010-ben a Huntress egy igen erős Mercyful Fate-hatásokat mutató, a hagyományos heavy metalt '80-as évekbeli thrash elemekkel keverő, az okkult témákkal szemező bandaként indult, mára azonban ez letisztult, kialakult lassan az egyéni hang, mely alapján a Huntress szinte azonnal felismerhető. Van egy egyedi, semmi mással össze nem keverhető, sötét hangulata ennek a csapatnak és bár kétségtelen, hogy nincs mindig kedve az embernek őket hallgatni, mert tényleg depresszív ez a zene, a kreativitást nem lehet elvitatni tőlük.
King Diamondék zenei hatása persze letagadhatatlan, de a Huntress korántsem csak egyike a mostanában oly divatos retro-okkult bandáknak. A nyitó Sorrow, az azt követő Flesh, de legfőképpen az I Want To Wanna Wake Up kifejezetten húzós nóták, az utóbbi pedig legalábbis slágergyanús. A korong csúcspontja az önvallomásszerű Mania: majd' kilenc percével egy igazi epikus, a legendás dán banda befolyását egyértelműen magán viselő dalmonstrum. A szöveget olvasva és ismerve Jill Janus hátterét, tényleg borzongató az összhatás.
Érdekes, hogy bár a dalok (a bónusz Black Tongue című tétellel együtt, mely a lemez egyik legerősebbje, 11 szerzemény 50 percben) változatosak, mégis rendkívül egységes az album, egyetlen nóta sem lóg ki róla, a Huntress nem kalandozott el sehová, nyílegyenesen kitart azon a csapáson, melyet öt év alatt kitaposott magának. Egyetlen kifogásom van csak: az énektémák nagyon szűk tartományban mozognak, valahogy a számok nem igazán tudnak elkülönülni egymástól, ez főleg a korong második felében feltűnő. Ha külön-külön hallgatjuk ezeket, akkor mind a reveláció erejével hathatnak, de egyben összemosódnak.
Az első két albumhoz képest észrevehető még, hogy középtempósabbá, lecsiszoltabbá vált a csapat zenéje. Hiányoznak azok a brutális thrash dühkitörések, mint a Zenith vagy a Spell Eater, helyüket átvette a középtempós döngölés: nem rossz ez, csak más egy kicsit. Egyébként a banda magját alkotó Jill Janus és Blake Meahl gitáros mellett tavaly az egész brigád lecserélődött. Ez nem okozott semmilyen hallható változást, az új hangszeresek teljesítménye ugyanolyan kifogástalan, mint elődeiké volt.
A lemez ékköve természetesen az énekesnő: ő is azok közé tartozik, akik bármit meg tudnak tenni a hangjukkal. Olyan szinten kontrollálja a hangját Jill Janus, mely nagyon ritka a műfajban: mindig pontosan annyit enged ki belőle, ami szükséges az adott dalhoz. Sosem esik túlzásba, nincsenek manírjai: teljesen letisztult a stílusa, talán éppen ezért ennyire hatásos.
A Huntress eddigi története a legyőzhetetlenségről és a mindent túlélő akaratról szólt: ez a fajta eltökéltség sugárzik ki a "Static" dalaiból is. Nem az év albuma, de kiemelkedik az adott stílus kiadványai közül, a csapatnak pedig innen üzenjük, hogy ideje lenne már egy újabb magyarországi vagy felvidéki bulinak, de sürgősen.
8,5/10
