Október 30-án jelent meg a Napalm Records gondozásában a svéd doom metal színtér egyik vezető bandájának, a húszéves Draconian csapatnak hatodik soralbuma, a "Sovran". Sok erős lemez jött ki ebben a stílusban idén is, elég, ha csak a Shape Of Despair (lemezkritika itt) vagy az Enshine (lemezkritika itt) aktuális kiadványaira gondolunk, de amiben a Draconian mindig is egyedi volt, az az éteri női és a brutális death metalos férfi énekhang kettőssége. Bár ez a felállás rengeteg más műfajban szinte már túljátszottá vált, a gothic és a doom metal kombinációjában ez elég ritka. Ráadásul a svédek mindig is erősek voltak a dalszerzés terén és most sincs ez másként.

Nem tudom, hogy ki emlékszik még a kilencvenes évek első felének hatalmas doom robbanására. Paradise Lost, My Dying Bride, Anathema: szinte felsorolni is nehéz a death metal környékéről indult, iszonyatosan depresszív és belassult zenét játszó csapatokat. Ekkortájt indult a svéd Draconian is, melynek tagságából mára csak a rendkívül karakteres hanggal rendelkező énekes, Anders Jacobsson és Johan Ericson gitáros maradt a csapatban. Az ezredforduló óta a bandában az angyali női énekért felelős Lisa Johansson 2012-ben távozott és érkezett Heike Langhans, akivel ez a Draconian első korongja. Akinek kétségei voltak az új hölgy vokális teljesítményével kapcsolatosan, az megnyugodhat: Heike Langhans hangja nem csak a műfaj, hanem az egész metal mezőny egyik legjobbja.

Az előző bekezdésben jelzett három brit együttes megnevezésével tulajdonképpen igen pontosan be is lehet lőni a Draconian stílusát. Itt bizony nyomát sem találjuk semmilyen rockosodásnak vagy kereskedelmi szempontok alapján fokozatosan befogadhatóbbá váló megoldásoknak. Lassú, nyomorúságos hangulatú, de végtelenül finom dallamokkal teli zene ez. Kilenc nóta bő egy órában: a szerzemények ritkán csúsznak a hét perc hossz alá. Mindebből természetesen következik, hogy - legyen bár bármilyen magas fokú zeneiségű a produkció - ez bizony kifejezetten underground muzsika.

Na, de annak milyen! Először is: a lemez gyönyörűen szól, van valami kifejezetten puha, analógos hangzása, ami nagyon kellemessé teszi a meghallgatását. Tökéletesen kiegyensúlyozott az összkép, ezen nincs is mit tovább elemezgetni, az év egyik legjobban megszólaló korongja a svédeké. 

A kilenc dal közül azonnal kiugrik egy olyan szerzemény, mely a Draconian szempontjából teljesen új vizekre evez, ez pedig a Rivers Between Us, Daniel Änghede (Crippled Black Phoenix) vendégszereplésével. Itt rögtön az Anathema neve, mint egyértelmű hatás merülhet fel, de felesleges lenne ízekre szedni az összetevőket, mert annak a csapatnak az esetében, amely ilyen dalt tud írni, és amely mellesleg több mint húsz éve van már  a pályán, ez szinte sértő is lenne.  

A Dishearten című tételben a riffmunka hallatán a Katatonia köszön vissza érintőlegesen, a nyitó Heavy Lies The Crown pedig egy akkor Black Sabbath hangulattal indít, amit már régen hallottunk a mai modern doom színtéren. Nehéz lenne olyan dalt említeni az albumról, mely nem illeszkedne tökéletesen a lemez átfogóan magas színvonalához. Érdemes még kiemelni, hogy a hangulati összkép rendkívül egységes: számomra az elmúlás, a lemondás, az elválás fájdalma jelent meg végig a dalokban, de dühnek, haragnak vagy éppen elkeseredettségnek nyomát sem lelni a zenében. Ellenkezőleg, a szerzemények végtelenül természetessé, bár egyáltalán nem kevésbé fájdalmassá varázsolják a "minden elmúlik" érzését.

A skandinávokban, úgy egyáltalán az északi emberekben mindig ott volt ez a depresszív hangulat, de valahogy sikerült ezt valami gyönyörűvé alakítaniuk. Így van ez a Draconian zenéjével is: annyira szépek a dallamok, annyi sok érzést pakoltak a szerzeményekbe, hogy tényleg varázslatos élmény végighallgatni a "Sovran" korongot. Egyetlen megjegyzésem lenne csak: semmi sem fekete-fehér az életben, a legnagyobb drámák és tragédiák során vagy azokat követően is meg tudjuk találni a számunkra kedves dolgokat, így talán beférhetett volna egy kevésbé nyomasztó hangulatú dal vagy egy kicsit tempósabb, húzósabb szerzemény. A Rivers Between Us ilyesféle próbálkozás, de az atmoszféra ott is túlságosan sűrű ahhoz, hogy egy kicsit fellélegezzünk. 

Rendkívül súlyos, kiváló korong tehát a svédeké. Az év vége felé tényleg kezdhetünk gondban lenni, mert még mindig jönnek meglepetések, de egy biztos: a Draconian új lemeze helyet kell, hogy kapjon a stílus kedvelőinek év végi listáin! 

9/10