Bár szerte a világban virágzik a tradicionális death metal (különösen az Egyesült Államok erősített be a színtéren), és néhány kifejezetten jól sikerült kiadvány is napvilágot látott az elmúlt egy-két évben, engem mindig is jobban érdekeltek azok a csapatok, melyek továbbgondolva a stílus kereteit egy kicsit feszegették is a határokat és újfajta megközelítéssel próbáltak életet lehelni a színtérbe. Ezért nagy érdeklődéssel kezdtem bele a francia csapat aktuális kiadványának meghallgatásába, aztán jól meg is lepődtem.

A francia Atlantis Chronicles második soralbuma március 25-én érkezik "Barton's Odyssey" címmel az Apathia Records gondozásában: a kiadó modern death metal címkével látta el és reklámozza a zenekart, ami már az első meghallgatásra sem tűnik valósnak. Sokadik hallgatásra pedig egészen nyilvánvaló, hogy az együttesnek vajmi köze van a death metalhoz: ez sokkal inkább technikás, progresszív metalcore, szerencsére annak a legjobb fajtájából.

Sosem volt a szívem csücske a metalcore: pedig én próbálkoztam, mindent megtettem az ügy érdekében, de számomra ez a stílus a legklisésebb, legmechanikusabban megírható és legunalmasabb dolgok egyike a metal színtéren. Képtelen vagyok felfogni, hogy szerte a világban szó szerint ezerszámra alakulnak a teljesen egyforma csapatok: egyforma öntőformával készült dalok egyforma lemezeken, egyenöltözékben feszítő tagság a promófotókon, mintha fénymásolóval készültek volna. Ha egyet hallottál, mindet hallottad: de én minden egyes alkalommal reménykedem, hogy most hátha. És íme: itt van egy olyan metalcore/modern metal kiadvány, melyet jó szívvel ajánlhatok mindenkinek.

A francia csapat azt az iszonyatosan technikás, szélsebes, progresszív elemekkel kevert modern metalt játssza, amelyik mostanában igencsak népszerű: metalcore stílusú ének (azaz inkább üvöltés), mely a sokak számára tolerálhatatlan pincemély hörgéssel szemben befogadhatóbbá teszi a dalokat. A dallamvezetés, a melódiák kibontása egyértelműen a riffek és a gitárszólók feladata és azt becsülettel meg is teszik: ennyi és ilyen minőségű szólómunkát nagyon régen hallhattunk hasonló lemezen. Azonban számomra a legpozitívabb tényező, hogy mertek kilépni abból az iparági sémából, miszerint a rendkívül optimista hangulatú, szárnyaló kórussal megtámogatott refrén mindig megadallamos, a popszcénából átvett elemekkel telepakolt, tiszta énekkel előadott kliséhalmaz. Itt ennek nyoma sincs.  

A legkidolgozottabb és kétségkívül leghatásosabb dal a Within The Massive Steam című tétel: ebben ugyanis minden a helyén van. Változatos tempó, érdekes hangulati elemek és kiváló dallamok: tényleg nehéz lenne belekötni.

A lemezt hallgatva a The Black Dahlia Murder neve ugrott be (lemezkritika itt) és az akkor elmondottak tulajdonképpen itt is érvényesek: elszabadult gyorsvonaton ülünk. A dalok tempója annyira eszeveszett és darálós, hogy hiába van tele az album jobbnál jobb ötletekkel és tényleg fantasztikus szólókkal, alig van időnk befogadni a témákat. Egyszerre túlságosan sok minden történik a nótákban: tördelt, elképesztő dobmunka mellett zakatoló, szélsebes riffek, sokszor kétszólamú szóló és azonkívül még az ének. Tényleg nehéz befogadni, ráadásul a dalok tempója és felépítése is végig hasonló: a hagyományos melo-death alapok felgyorsítva száguldanak el mellettünk és mivel az üvöltés korlátai miatt a dalvezetés a gitárokra hárul, a tíztételes, negyvenkét perces album játékhossza a végére többnek tűnik, mint valójában.

A "Barton' Odyssey" középrészén található, kétrészes Upwelling a maga nyolcperces időtartamával végre megmutatja, hogy mire lenne igazán képes az Atlantis Chronicles, ha igazán merne kitörni a stílusketrecből. Itt a tagság szabadjára engedte a képzeletét: nagyon érdekes megoldások és váltások jönnek sorra és bár a nóta egy kicsit túlzsúfolt maradt, de itt megvillan valami, ami irányt mutathat a harmadik albumhoz.

Talán korainak tűnik erről beszélni, de számomra nyilvánvaló, hogy a franciák ezzel a koronggal eljutottak zeneileg addig, ameddig a progresszív metalcore stílussal eljuthattak. A potenciál nagyon is bennük van: lenyűgöző professzionalizmussal zenélnek, de a következő kiadványon mindenképpen túl kell lépniük a jól bejáratott eszközökön és megoldásokon. 

Összességében a korong korántsem nevezhető forradalmi újdonságnak, de kifejezetten erősre sikeredett és nagyon is hallgattatja magát: a stílus elkötelezett rajongói számára pedig akár az év kiadványa is lehet.

8,5/10