A norvég Vredehammer második soralbuma március 18-án érkezik az Indie Recordings gondozásában "Violator" címmel: egy újabb északi black metal horda, gondolhatnánk. Manapság, amikor már Costa Ricában, Szváziföldön meg Vietnamban is black metalt nyomnak, van-e még bármiféle relevanciája a norvég színtér újabb és újabb produkcióinak? Nos, aki meghallgatja a Vredehammer új korongját, minden bizonnyal hevesen fog bólogatni, ha nem is a fenti kérdésre válaszul, hanem azért, mert leszakad a feje attól a kíméletlen riffadagolástól, amit a skandináv trió elénk tolt. 

A csapat még 2009-ben alakult Per Valla énekes/gitáros stúdióprojektjeként, de aztán - ahogy az lenni szokott - szépen lassan valódi zenekarrá vált az évek során. Sok-sok EP és kislemez után 2014-ben érkezett a "Winteroffer" debütalbum, melyet rögtön jelöltek is a norvég Spellemann Grammy-díjra a legjobb metallemez kategóriájában. Ha még hozzátesszük, hogy Valla az akkor frissen létrejött Abbath turnégitárosa is volt, akkor láthatjuk, hogy vérprofi zenészek alkotják a brigádot, nagyon komoly zenei háttérrel.

A Vredehammer tulajdonképpen egyfajta death/thrash/black keveréket játszik, legfontosabb jellemzőjük azonban, hogy riffmániások. Kegyetlen, pengeéles és innovatív, de összességében átkozottul kemény és húzós riffek sorjáznak végig a meglepően rövid, harmincöt perces korongon. A hangzás is éles, hideg, kicsit hasonlít honfitársaik, a Keep Of Kalessin tavalyi produkciójára (lemezkritika itt), de szerencsére nem annyira digitálisan csikorgó. Érdekes egyébként a (sajnos nem a jó értelemben vett) produkciós hasonlóság a két előadó között: remélem, hogy nem az egyébként remek munkát végző norvég kiadó erőlteti ezt a - sajnos a hosszú távú hallgathatóságot erősen korlátozó - egyenhangzást.

A "Violator" korongon található nóták tulajdonképpen két csoportba sorolhatók: az ütem- és ritmus- (no meg riff-) vezérelt, szinte thrashes durvulatokra (a címadó Violator, az elképesztően agyroncsoló nyitó tétel, a Light The Fucking Sky, meg a mániákus gitártémával érkező Deadfall), melyek hallatán az ember legszívesebben fogna egy hasítófejszét és szétkapna maga körül mindent.

A másik kategóriába az epikusabb, dallamosabb, hangulatosabb tételek tartoznak, mint például a Ursus, melynek egyfajta folkos/viking metalos refrénje, vezérmotívuma van, illetve a záró Blodhevn, melyben megcsillannak az egész stílus origójának, a Bathory nevű legendának a hatásai is. Ez egyben a lemez egyik legtradicionálisabb és legdallamosabb tétele is.

Valla hangja végig uralja az egész produkciót: inkább mondanám őt death metal énekesnek, mert mélyebb fekvésű, agresszívabb karakterrel rendelkezik, mint a szokásos black metal előadásmód. Talán az én fülem szokott már hozzá az extrém metalhoz, de ettől valahogy befogadhatóbbnak érzem a Vredehammer dalait, mintha az ismert károgás érkezett volna a hangfalakból.

Kétfajta megközelítést próbál egybegyúrni tehát a norvég banda, de egyelőre ez azt az eredményt hozta, hogy a szerzemények külön csoportokat alkotnak a lemezen belül is. Én mindenképpen ezt a húzósabb, groove-osabb, ha tetszik, riffvezérelte thrash/death irányt helyezném a középpontba, mert valahogy őszintébbnek, hitelesebbnek érzem, mint az - egyébként szintén kiválóan sikerült - hagyományosabb tételeket.

A hangzás mellett (mellyel mindenképpen kell kezdeni valamit a harmadik albumnál) ez az egyetlen felmerült megjegyzésem csak, egyébként ez egy igazi extrém metal album, mely a teljes színtér figyelmére számíthat, joggal. Kegyetlenül eltalált riffek, eszement dinamika és jól adagolt agresszió: ha élőben is tudják ezt a színvonalat hozni, akkor letarolják a mezőnyt, mint egy elszabadult tíztonnás vasgolyó.

9/10