Abban a pillanatban, ahogy megszólal a nyitó In Retribution riffje és Tom Angelripper jellegzetesen rikácsoló hangja, fellélegezhetünk: ez még mindig az a Sodom, akiket több tízezernyien mennek megnézni a koncerteken és akik talán a legsikeresebb európai thrash legendaként nyomulnak még mindig, változatlan lelkesedéssel és dinamizmussal. Ugyan voltak átmeneti megtorpanások, lejtmenetek és néha egészen bizarr kanyarok is ebben a harmincöt éves karrierben (talán elég itt megemlíteni a kilencvenes évek death metal, punk és crossover albumait, valamint a frontember szólópályáját, ahol is sörnótákat, német slágereket meg miegyebeket metalizált eléggé megkérdőjelezhető minőségben, amolyan Dáridó-jelleggel), de az SPV/Steamhammer gondozásában augusztus 26-án megjelent tizenötödik soralbum, a "Decision Day" igen erősre sikeredett, szerencsénkre.
Senki, így természetesen a zenészek/művészek sem kerülhetik azt el, hogy befolyásolják őket a világ, a tágabb környezetük történései és saját eszközeikkel reflektáljanak azokra. A keményebb kötésű rockzene sosem volt mentes a politikai áthallásoktól, de a Sodomtól mindig is távol állt a nyílt prédikáció: mindig inkább áttételesen nyilvánítottak véleményt. Hamar lerázták magukról a militarista zenekar képét és ma már, jó huszonöt évvel a thrash aranykorszak lezárulta után egyre komolyabb mondanivalóval állnak a nagyérdemű elé és ez kifejezetten igaz most, a "Decision Day" kapcsán.
A Blood Lions például az unatkozó dollármilliárdosok céljára fogságban tartott, majd poénból, vadászatnak hazudott dzsemborik alkalmával lelőtt oroszlánokról szól, a Caligula a korlátlan paranoia által tüzelt, hatalom- és megalomániás uralkodókról (politikusokról?), több tétel pedig az 1944-es normandiai partraszállásról, de a mai európai civilizáció sem ússza meg, szépen sorra kerülnek mindazok a problémák, melyek meghatározzák a mindennapjainkat (munkanélküliség, áthallásosan a migráció kapcsán meghozandó kellemetlen döntések - lásd a lemezcímet).
A hajdan black metalként indult banda, mely számtalan fiatalabb, fekete fémet játszó brigádra lett később hatással, Tom Angelripper hangjában ma is megőrizte ezt a hozzáállást. A frontember vokalizálása simán ráférne bármelyik mai tradicionális black metal zenekar lemezére és ez ad valamiféle fenyegető, érdekes ízt a nótáknak. Egyébként ebben a Sodom mindig is kiváló volt: bár ma már a zenéjük a teuton thrash mintapéldája, ez a gonosz, félelmetes légkör máig belengi a dalaikat.
Aki viszont tipikus szélvészgyors thrash-darálásokat vár a mai Sodomtól, az bizony részben csalódni fog: több középtempós, szinte groove-osan metalos tétel sorakozik az albumon. Nem hibaként hozom ezt fel, mert pontosan ettől lett változatos anyag a "Decision Day": a Who Is God? például egészen konkrétan Annihilator tempókat és témákat idéz a mániákus riffelésével, de a Kreator, a Slayer és a Destruction is megidéződik.
A szenzációs borító kapcsán mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy azt nem más készítette, mint Joe Petagno, aki olyan Motörhead lemezekkel szerzett hírnevet, mint a "Bomber", az "Overkill" vagy az "Orgasmatron". Fel is lehet fedezni bizonyos hasonlóságot, de ez nagyon is rendben van. Lassan a Sodom is pont ugyanolyan karriert valósít meg, mint a brit legenda, csak éppen egy másik színtéren.
A "Decision Day" is pontosan olyan, mint a tizenötödik Motörhead lemez: azt kapja a rajongó, a hallgató, amit vár, nagy meglepetések nem érhetik, de a dalokban sosem fog csalódni. Ahogy Lemmy bandájánál, a németeknél is mindig is van egy kis csavar, finom újítás a korongokon. Most például a húzósság, a középtempós tételek, illetve a dallamosabb betétek vagy refrének előtérbe helyezés.
A lemez első fele egészen szenzációsan indul: a Rolling Thunder, a Caligula, a címadó Decision Day vagy a már említett Who Is God? zseniálisak, a legszebb időszakukat idézik. Az úgymond B-oldalon már vannak kicsit sablonos megoldások, darálások, de azért a Refused To Die a jó kis okkult-horror hangulatával, black metalos megközelítésével helyrerakja a dolgokat.
Ugyan a friss album nincsen benne minden idők öt legjobb Sodom-kiadványa között, de ez attól még egy bitang erős anyag: érezni benne a harmincöt év alatt felhalmozott tudást és tapasztalatot. A németek nagyon is tudják, hogy mi áll jól nekik és mi nem: túl vannak már régen azon, hogy megváltsák a világot, de azért odapörkölni egy rendeset, na, az még megy nekik.
8,5/10
