Kevés sokoldalúbb előadó/háttérember működik a metalszíntéren, mint Peter Tägtgren, talán egyedül Dan Swanö hasonlítható hozzá. Sztárproducer, a legendás The Abyss stúdió tulajdonosa, és egyszerre két, teljesen eltérő stílusú, jól ismert banda frontembere (Pain, Hypocrisy), ráadásul még olyan kiruccanások is időről időre beleférnek az időkeretébe, mint a Lock Up, a Bloodbath vagy a tavalyi Lindemann-album. Bevallom, én valódi terepének a death metalt és főbandáját, a Hypocrisyt tartom, de érthető, ha bő huszonöt éves pályafutása során ráunt már a stúdiójában felvett iszonyatos mennyiségű extrém metal anyagra.

A Pain igazi egyszemélyes projektbanda: Tägtgren az egyetlen állandó tagja, csak turnézenészek kísérik ideiglenesen a színpadon, azaz mindenért ő felel és mindent egyedül old meg. A Nuclear Blast kiadó gondozásában szeptember 9-én érkező nyolcadik korong, a "Coming Home" tulajdonképpen egy-két finom változtatáson kívül nem szolgál sok újdonsággal. Aki szerette eddig a svéd varázsló dolgait, az most is szeretni fogja, akit meg eddig is teljességgel hidegen hagytak ezek a korongok, az biztos, hogy nem ezzel fogja megszeretni a produkciót.

Nincs túlbonyolítva itt semmi: az indusztriális metal egyszerű, de hatásos riffelésére érkeznek az elektronikával felhabosított és slágeres refrénekkel, befogadható, szinte táncolható ritmusokkal kísért dalok. Tägtgren hangja (mely itt végig a tiszta regiszterben marad) teljesen átlagos, de a különösebben nagy technikai kihívásokat nem rejtő nótákhoz tökéletesen passzol. 

Az adott keretek között most néhány újítást is belecsempésztek a szerzeményekbe: ezek közül mindenképpen érdemes kiemelni a helyenként előforduló szimfonikus, illetve akusztikus hangszerelést, melyek mélységet, drámaiságot kölcsönöznek a hangulatnak. Ismét van sztárvendége a lemeznek: Joakim Brodén (Sabaton) az első kislemezdalban (Call Me) működik közre.

Számomra érdekes és feltűnő volt, hogy a Pain ez alkalommal konkrétan is utalt refrének, riffek erejéig pályatársakra is, az indusztriális színtéren innen és túl. A nyitó Designed To Piss You Off kifejezetten Ministry-jellegével hasít, amolyan "Psalm 69" korszakbeli hatásaival. A durvább Pain In The Ass nyitó gitármenete Prongot idéz, az Absinthe Phoenix Rising nóta refrénje Alice Cooper Hey Stoopid című slágerére épít, míg a Natural Born Idiot főtémája pedig a Bon Jovi It's My Life című sikerdalát helyezi új megvilágításba. 

Természetesen - már csak a tavalyi Lindemann-projekt okán is - a Rammstein-párhuzamokat sem lehet megkerülni. A mechanikus, őrült riffelés sokszor visszatér, ám a Pain a németek félelmetes, groteszk hangulatát nem tudja megismételni vagy reprodukálni. Érdemes még megemlíteni, hogy Tägtgren bátran nyúl a legújabb trendekhez is: a Final Crusade gitárjai például nemegyszer djentes/deathcore-os jelleggel zúznak, tördelik a dalt.

Számomra a korong legkidolgozottabb és legegyedibb hangulatú tétele egyértelműen a Black Knight Satellite, mely nem meglepő módon szövegvilágában visszakanyarodik a Hypocrisy által szinte kizárólagosan tárgyalt földönkívüli konspirációs tematikához. Bár a technós szintetizátor-effektek itt jönnek leginkább elő, mégis a kicsit túlcsorduló slágerességet teljes mértékben nélkülöző szám pontosan az az irány, melyet szívesen vettem volna a svédektől végig az egész lemezen.

A Pain - úgy érzem - most valahogy nem volt képes egy megjegyezhető dallamokkal teli és érdekes albumot alkotni. Peter Tägtgren inkább a körítésben, a hangszerelésben próbált újítani, csak éppen maga a tartalom, a dalszerzés folyamata lett most kevésbé fajsúlyos az elvártnál. Szó se róla, kellemes hallgatnivaló, lehet rá bólogatni, a hangzás pedig közel áll a tökéleteshez, csak éppen félő, hogy egy-két hét múlva már egyetlen nótára sem fogunk emlékezni.

7,5/10